„Agydaganatnak nevezzük azt a szövetszaporulatot, mely az agy szöveteiből indul ki. Gyakoribb azonban mikor a test más részeben kialakult daganatok képeznek áttétet az agyba.
Mivel az agy be van zárva a koponyába, amely nem tud tágulni, a növekvő daganat növeli a koponyán belüli nyomást… 
A legtöbb agydaganat nem terjed szét a test más részeibe, mint a más szervekből kiinduló rosszindulatú daganatok.
Az első agyműtétet az angol Rickman Godlee 1884-ben, az első magyarországi agyműtétet pedig Lipscher Mór 1900-ben végezte el”
Mondja a wikipédia szócikke.

16 évet kellett várni, hogy valaki Magyarországon is meg merjen csinálni egy ilyen műtétet…
És szinte azt sem tudjuk ki volt ő…

Tanulmányaink pontosan mesélnek, hogy az agy mennyire összetett és érzékeny szervünk.
Éppen ezért nézzük meg, ki is volt az a bátor sebész, aki Magyarországon az első agydaganat eltávolítását célzó koponyafeltárást, az akkori Szent István Kórházban, Herczel Manó egyetemi magántanár vezetése alatt álló „III. sebészi fiók osztály” műtőjében, 1900. augusztus 1-én, megtette.
Majd három hétre rá ismét sikeresen műtött meg még egy beteget.
Ezzel szinte meghonosította Magyarországon az agysebészetet.
113 esztendeje ennek a műtétnek.

A mi nemes feladatunk, hogy megismerjük Lipschner doktor sorsát sikerét és halálát, így ezáltal megismerjük a 19-20 század magyar-zsidó történelem egy fontos szegmensét is.

A Lipscher család a majdnem 100%-ban szlovák lakosságú Cadca községben élt, az akkori Trencsén megyében.

Lipscher – annak ellenére, hogy szlovák községben született és nevelkedett, – gyermekkorától magyarul beszélt és magyarnak vallotta magát.

Lipscher Mór életéről szinte semmit sem tudunk, még azt sem, hogy pontosan mikor született, mivel egy lexikonban sem szerepel a neve.
Csak annyit sejthetünk, hogy 1870 körül látta meg a napvilágot, mert a budapesti orvos egyetem elvégzése után 1895-ben avatták orvossá.
1898 és 1902 között a századforduló híres sebészének, a szintén zsidó származású Herczel Manó (és bővebben) Szent István kórházbeli sebészeti osztályán praktizált. (A képen Herczel látható)

Műtéteiről a Budapesti Királyi Orvosegyesület Sebészeti Osztályainak ülésein számolt be.

Ő önmaga így írta le az első műtétet:
„„Jackson-féle traumaticus epilepsiára tettük a diagnózist, de nem zártuk ki az agydaganat lehetőségét. A hűdések inkább az utóbbi mellett szólottak, míg az általános tünetek teljes hiánya és az előrement trauma miatt epilepsiára kellett gondolnunk. Ez okból nem végeztem Wagner-féle osteoplasticus resectiót, hanem egyszerű léket készítettem a koponyán 1900. augusztus 1-jén chloroform narcosisban, kikeresvén előzőleg a Kocher-féle készülékkel a bal felső végtag corticalis központját, a központi tekervények középső harmadának megfelelőleg 3,5 × 4,5 cm nagyságú négyszögű csontdarabot vágtam ki a koponyából Gigli-féle fűrésszel és az 1 cm átmérőjű Doyen-féle fúróval. Az ép durával fedett agyvelő erősen elődomborodott a résbe, pulzált.
A kemény agyburkot két útbaeső meningeális véredény lekötése után kereszt alakban bemetszettem. Az agy felülete épnek látszott, de a tapintó ujj a csonthiánynak hátsó felső zugában a kéreg alatt egy rezisztenciát érzett, melyről a nyílásnak hátrafelé történt tágítása után kitűnt, hogy egy, az agynál tömöttebb daganat által van feltételve, mely az agy felszínén ki nem emelkedik, legnagyobb domborulatát is még 3–4 mm vastag kéregállomány fedi. Utóbbit 2–3 cm-nyi hosszban bemetszettem és a nagy diónyi kerekded daganatot tompán ujjal és elevatoriummal kihámoztam.
A műtétnek ezen phasisa bő vérzéssel járt a pia véredényeiből, de tamponálásra hamar szűnt. A daganat űre néhány perc alatt kitelődött, sőt az agyállomány, mely a daganat körül el volt lágyulva, már prolabálni kezdett, miért is a dura sebét a mennyire a feszülés engedte, vékony selyemöltésekkel összevarrtam. A bőrsebet egyesítettem, csak egy gazecsík számára hagyva helyet az alsó sebzugban.
A kiirtott daganat nagy diónyi, felülete szemcsés, burokkal nem bír. Átmérője 4 cm, súlya 30 gramm. Genersich tanár úr vizsgálata szerint: Lymphendothelioma.””

A fiatal, mindössze 32 éves sebészt aki mind szlovákul, mind magyarul tökéletesen beszélt, meghívták a komáromi városi kórház sebészeti osztályának élére.

Ám a munkahelyváltozás nem volt olyan egyszerű, hiszen a vidéki városok közkórházainak sebészetei képzési hiányosságaik miatt szinte képtelenek voltak elszakadni a 19. század felcsereinek, seborvosainak „szintjétől”.
Így kerül 1902 végén a kiváló Herczel-tanítvány Lipscher Mór a komáromi városi közkórház igazgatói székébe és sebészeti osztályának élére, egy olyan városba, ahol azelőtt még soha, semmiféle műtétet nem végeztek! (sic!)”

El tudjuk képzelni, hogy milyen nehéz dolga volt.
A bizalmatlanság mellett a munka színvonalát jellemezte, hogy a kórháznak –- vele együtt – mindösszesen három orvosa volt (sic!).
Éppen ezért az altatásos műtétekkor egyszerűen orvost kellett kölcsön kérni a helyi helyőrségtől.
Ennek ellenére a működése első évében – a saját leírása alapján – Lipscher doktornak már 136 narkózisban végzett műtéte volt.

Nemsokára közelben és távolban elterjedt a hír, hogy egy szeretetreméltó, szolgálatra kész ember vezeti a komáromi sebészetet.
Egy visszaemlékezés így írja:
„Ne féjj gyerékém, Lipscher doktor úr maj’ kigyógyíjja a bajodat. – Gyakran hangzott el ilyen és hasonló bíztatás Komáromban, a Csallóköz, a Mátyusföld falvaiban, s a távolibb településeken, szülők, rokonok ajkáról a múltszázad húszas-harmincas éveiben, ha műtét előtt bátorítani kellett a lóhúzta mentőkocsiba fektetett beteget. 
    – Heténybű gyüttünk… Gútáról… Szimőrül… Ógyallárúl… Dunaszerdahelyrű… A jóistenre kérjük, fúorvos úr,operálja meg a drágánkat, segíjjen rajta!… „

Lipschner rendkívül sikeres sebész hírében állt.
Nemzetiségtől és vallástól függetlenül mindenki szeretettel és tisztelettel vette őt körül, és 1927-ben, szolgálatának 25. évfordulója alkalmával, a város hálás lakói mellszobrot állítottak fel neki a kórház előcsarnokában.

Berecz Gyula, a város leghíresebb szobrásza – a lakosság önkéntes anyagi hozzájárulásával – készítette el fehér márványból Lipscher Mór mellszobrát. A visszaemlékezések szerint a szobor mellé igen sokszor raktak friss virágokat a hálás meggyógyult betegek.

Ám 1938-ban nagyot fordult a történelem.

A bécsi döntés értelmében Komárom szlovák fele is visszatért Magyarországhoz.
Ám az anyaország nem volt képes a keblére ölelni neves gyermekét. Már az első napokban magyar antiszemiták porrá zúzták a zsidó kórházigazgató mellszobrát.

Az akkor már nyugdíjas sebész tehetetlen volt. Talán el tudjuk képzelni mi járhatott a fejében.

1944-ben az akkor már szélütött, magatehetetlen embert hordágyon vitték ki az állomáson veszteglő vasúti szerelvényhez, majd bedobták sorstársai közé a marhavagonba.

Egykori főnővére a vagonok alatt bujkálva vitt neki ennivalót, mielőtt 1944. június 12-én elindult volna végzetes útjára a komáromi zsidókat szállító vonat.
Családjával együtt Auschwitzba deportálták, közülük senki sem tért vissza Komáromba.

Így végződött minden idők legjobb komáromi orvosának sorsa.

Megosztás