Kedves Olvasóink!

Ebben az új sorozatban, arról mesélnek az emberek, hogy miért tértek át a zsidó hitre, hogy élték meg ezt a változást és mit jelent számukra a zsidó néphez tartozás.
Remélem, hogy sok embert fog érdekelni, és sok emberben fog megszüntetni bizonyos előítéleteket. Mert azokkal bővelkedünk.
Gondolom sokan tudjátok, hogy mint rabbi, sokat foglalkozom a zsidó vallásba való áttérés kérdésével.
A történetek szereplői – nagy részben – a mi zsinagógánkból indultak el ezen az úton.
Ezzel a kis összefoglalóval is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt.

Erdélyben születtem és nőttem fel. Családom egy igazi monarchiabeli nemzetiségi olvasztótégely volt:  8 dédszülőm 7 különböző etnikumhoz tartozott. Nekem valahogy mégis egy magyar anyanyelvű családba sikerült beleszületnem. Tettem ezt egy olyan országban, ahol ez akkor egyértelmű córesznek számított.

Normális és boldog gyerekkorom volt, szüleim és nagyszüleim védelmező és megértő burkából 18 évesen kerültem ki, amikor egyetemre mentem. Ott kezdődött minden. No de ne ugorjunk annyira előre.

Már azelőtt is viszonylag sokat tudtam a zsidóságról. Apám – a sváb self-made man – amatőr Izrael-rajongó volt. Még mindig emlékszem, ahogy a szeme csillogott, amikor a hatnapos háború történetét mesélte nekem. Akkoriban egymás után olvasta a Leon Uris könyveket, én meg kiskölyökként néha megkérdeztem, hogy hol tart a cselekmény. Felnőttként már nem is kellett elolvassam a regényeket.

Anyai nagyapámról sokan úgy tudták, hogy zsidó, de ezt a híresztelést a családunkban nem vették komolyan. Ettől függetlenül lehet, hogy jól tudták a híresztelők. Nénikém keresztanyja zsidó volt, de valószínűleg nem emiatt házasodott meg felnőttként egy apai ágon zsidó férfival (református szertartás szerint). Egyébként a nénikém kislányként rongyosra olvasta Anne Frank és Dawid Rubinowicz naplóját, akkoriban nekem is elmesélte, melyekre ugyancsak emlékszem a mai napig.

Ha már itt tartunk, akkor ezt is elmondom. Nemrég derült ki számomra, hogy az apám szülei néha sábeszgójként funkcionáltak Szatmárnémeti mellett egy kis faluban, ahol laktak. Az a nagymamám mesélte, hogy kislányként milyen keservesen sírt, amikor a szomszéd Weisz családot deportálták a kakastollas csendőrök. Ugyancsak ez a családi ág büszkélkedhetett azzal is, hogy egy Kanadába elszármazott zsidó fiatalember a cipőtalpába rejtve csempészte be nekik a 60-as évek Romániájába azt a néhány száz kanadai dollárt, amit a kanadai dédapám küldött nekik. Állítólag a család szeme láttára szétfeszítette a cipőjét, kihúzta az összetűrt pénzköteget, majd megmosta a dollárokat, kért egy vasalót és kivasalta a bankókat. Gyerekként ezt rengetegszer elmeséltettem nagyapámmal, mert érdekesnek találtam.

Már javában egyetemista voltam, amikor elkezdett mélyebben érdekelni a zsidóság. Nehéz erre visszagondolni, de úgy emlékszem, hogy egy reggelen arra ébredtem, hogy nagyon közel érzem magam a zsidósághoz. Ennél pontosabban az érzést nem tudom leírni. Már próbáltam. Ez 2002-ben volt. Ezután a folyamatos olvasáson, ismerkedésen kívül tulajdonképpen semmi különösebb lépést nem tettem egészen 2005 márciusáig, amikor egy másik városban egy újabb egyetemre jártam és kollégiumi szobám ágyában egy este lefekvés előtt el nem mondtam a Smá Jiszrael első sorát. Ebből hamar szokás lett, majd következtek a péntek esti gyertyagyújtások áldásmormolások. Szobatársamtól, a matematikus zsenitől nem rejtegettem ezeket a dolgokat, de nem is beszéltem róluk egyáltalán, ő meg nem kérdezett. (Talán lehet, hogy el kellett volna beszélgetnünk erről, mert ő ma hithű náciként éli az életét.)

Egyre több és több anyagot gyűjtöttem össze magamnak a zsidóságról, de közösségbe nem jártam, mert úgy tudtam, hogy sok az öreg és féltem, hogy nehogy elküldjenek. Valójában nagyon féltem. Előítélet volt részemről, de nem mertem kockáztatni. Akkoriban úgy éreztem, hogy ha elküldenek, akkor azzal a zsidóságomat is elveszik tőlem.

A mindennapokban egyre inkább azt éreztem, hogy zsidó lelkem van, pontosabban „van bennem valami, ami zsidó”. Akkoriban volt egy barátnőm, akivel már javában együtt voltunk, amikor nagy nehezen bevallotta nekem, hogy ő zsidónak érzi magát és be szeretne térni. Ekkor elmondtam neki, hogy én is. Egész este csodálkoztunk egymáson és magunkon. Másnaptól egy féltenyérnyi Dávid csillaggal járt a nyakában. Nagyszerű véletlen volt ez a találkozás. Aztán a kapcsolat nem tartott sokáig, de még ma is furcsa számomra belegondolni abba, hogy mégis mekkora az esélye az ilyesminek? (Ő végül nem tért be és tudtommal már a csillagot sem viseli.)

Ezt követően ismertem meg a párom (későbbi Feleségem), akinek már az első randin elmondtam, hogy én be szeretnék térni zsidónak. Arra gondoltam, jobb ha most tudja meg, nehogy később azt gondolja, hogy fokozatosan váltam elmeháborodottá.  Ez volt a legféltettebb titkom, a legmélyebb dolgom. Őt viszont ez a tervem egyáltalán nem zavarta, megértően mosolygott a teája mögött. Nehéz volt elhinni neki, de az idő őt igazolta.

Összeköltöztünk és én folytattam fura szokásaim. Smát mondtam, sábeszi gyertyát gyújtottam, olvastam, leveleztem és betérő blogot nyitottam (B”H, még most is létezik, de nagyjából azóta nem írtam bele: http://az-en-hitem.freeblog.hu/). A blogot sokan olvasták Magyarországon, többen megkerestek, hogy segítsek nekik elindulni a betérés felé. Nagy részüknek végigasszisztáltam a betérését. Emailes élménybeszámolóik sokat jelentettek számomra.

Telt-múlt az idő, elmentem a helyi közösség néhány rendezvényére, melyeken – bár szinte senkivel nem beszélgettem – nagyon szorongtam, viszont boldogan, a nyakamban dobogó szívvel tértem haza. Nagyon jó érzés volt megélni a zsidóságot közösségi keretek közt.

Akkoriban Romániában nem lehetett betérni, ezért írtam Raj Tamás rabbinak z”l, aki a kedvemért utána érdeklődött, hogy mit tehetnék. Végül mégis a bukaresti rabbinátusnál kötöttem ki, ahonnan Izraelbe akartak volna küldeni, amire viszont nekem nem volt pénzem. Tehetetlenséget és dühöt éreztem.

Újabb évek teltek el, míg nem 2007-ben a Párom egyszer leültetett és elmondta, hogy ő is szeretné tartani a micvákat és ő is be szeretne térni. Én komolyan vettem azt, amit azelőtt olvastam és kijelentettem neki, hogy a zsidóság nem térítő vallás. Nagy felelősséget éreztem, hiszen mellettem kezdett el ő is olvasni, kérdezni, érdeklődni. Fel akarta vállalni a sorsomat és velem együtt a zsidó sorsot is.

Ezt követően elkezdtük elég komolyan venni a számunkra ismeretes micvákat és ünnepeket. Szombatunk és élelmiszerünk nem lehetett teljesen kóser, de pl. leszoktunk a disznóhúsról. Volt egy nagyon emlékezetes széderünk is kettesben. Mai szemmel visszagondolva rendkívül mulatságos volt, ugyanis mi készítettük a maceszt és nagyon komolyan vettük, valahogy úgy, mint amikor a gyerekek utánozzák a felnőtteket. Nagyon jelentőségteljes volt számunkra, bár kétségkívül nem volt kóser.

2011-ben egy továbbtanulási lehetőséget kihasználva Budapestre költöztünk és már megérkezésem napján írtam egy emailt Radnóti Zoltán rabbi úrnak, amiben leírtam a szándékaim. Meglepően hamar reagált, ezért amikor megláttam, hogy válasz érkezett, akkor … hát életem egyik legfontosabb pillanata volt. Igazi villanófény-emlék, ami örökre megmarad.

Így kezdtünk el járni Budapesten zsinagógába és hirtelen felgyorsult minden. Tanfolyamra jártunk, melyre rendszeresen, komolyan felkészültünk. Szinte hetente vezettünk be valami nagy reformot a háztartásunkban. Egymást érték a rendelkezések, csak úgy koppantak a régi edények, a tréfli kaják a kuka mélyén. Elkezdtem sapkát viselni, elkezdtem kipával járni otthon. Amikor csak tudtunk, ott voltunk a „zsini”-ben.

Az egész ősszel kezdődött és tavaszra már teljesen új embernek éreztem magam. Elkezdtem otthon is Állóimát mondani, eleinte napi egyszer, majd háromszor. Eközben a munkám és tanulmányaim olyanok voltak, mintha csak mellékesek lennének. Életemben először éreztem úgy, hogy azt teszem, azt lehetek, aki valójában vagyok. Magasfokú én-koherenciát éreztem, igazi flow-élményt (bocsánat a szavakért). A boldogságnak egy olyan formáját éltem meg magammal kapcsolatban, amit addig el sem tudtam képzelni.

A zsinagóga egy fantasztikus hely. Tulajdonképpen a közösség a mai napig az a tényező, ami megvédett minket a számunkra mai napig érthetetlen magyar társadalomtól. Egy oázis. Rendkívül sokat köszönhetek a Bét Salomba járó embereknek. Bár sokat szorongtam, de soha nem éltem meg elutasítást és nem voltak negatív érzéseim sem. Teljesen ellent mondott annak, amitől majdnem egy évtizedig tartottam. A Rabbi úr rengeteget segített és olyan világnézet kialakításában vállalt főszerepet, ami megalapozta a jövőmet, nemcsak büszke zsidóként, hanem vallásilag is.

5772 Tu biSvát előtt pár nappal megvolt a briszem, ami egy újabb mérföldkőnek számított, hiszen héber nevet kaptam. Talán Pészach volt az az ünnep, amikor kiteljesedett a betérés-élményem. A széder és a reggeli ünnepi imák egy olyan vallásos tartományba sodortak, melynek akkori megízlelése a mai napig erőteljesen hat rám. Akkor minden megváltozott. A Sávuotig tartó néhány hét emlékei valósággal szürreálisnak hatnak a mai napig.

Sávuot után, Sziván 24-én hirtelen bekövetkezett a Bét Din előtti megjelenés, majd a mikve. A Rabbi úr jóvoltából még aznap késő délután tfilint légolhattam, ami azóta is mindennapi tevékenységem.

A soron következő Sábeszkor először alijáztam a Tórához. Amikor héber nevemen szólítottak, úgy éreztem magam, mintha hazataláltam volna. Azóta tudom, hogy tulajdonképpen haza is találtam és ezt már senki soha el nem veheti tőlem.

Az őszi ünnepek után hüpe alá vonultunk a Feleségemmel. A hideg ősz ellenére aznap kivételesen gyönyörű meleg volt és az általam megismert közösség, barátok és szüleink is ott voltak. Nem akarok ömlengős lenni, de már azért a napért megérte élni. … selo jigamer leolam…

… és itt vagyunk a jelenben. Tény: Nem vagyok semmiben annyira biztos, mint a zsidó identitásomban. Harmonikus és kellemes, beteljesült érzés. Feltétlen ragaszkodás és szeretet a zsidóság iránt. Büszkeséget is érzek, de ez B”H kellő adag alázattal párosul.

Sokan megkérdik, hogy mi a tulajdonképpeni oka a betérésemnek? A kezdetek egyelőre csak részben megmagyarázhatók. Valójában olyan, mintha valami “égi halacha” szerint ez lett volna előírva nekem. Mivel vallásos vagyok, feltételezem, hogy bizonyára nyomós okkal tartok itt.

Függetlenül attól, hogy Erdélyből vagy a Szináj hegy lábától jövök, úgy érzem, hogy egy hosszú út áll mögöttem, de egy ennél is B”H hosszabb, sokkal érdekesebb és fontosabb út áll előttem.

Rendszeresen és folyamatosan kell betérni, Elul havában meg kell térni, majdnem minden nap a tachanun alatt meg kell térni. Közben meg élni kell és szeretni élni, ragaszkodni az élethez és annak a felbecsülhetetlen  jelentőségéhez. Tórát tanulni, micvákat teljesíteni, jót cselekedni és a Világot megjavítani.

1)
A sorozatban olvasható történetek a http://hagarorszaga.wordpress.com/ bloggal közösen kerültek összegyűjtésre, szerkesztésre és publikálásra.
2)
A képek illusztrációk.
3)
Az összes történet itt megtalálható.
4)
Ha valaki szeretné megosztani a világgal a saját történetét, akár a kétségeit, vagy az útkereséseit, azaz a betérésének a történetét, objektív és/vagy szubjektív módon, akkor azt örömmel közöljük!

Megosztás