Kedves Olvasóink!
Ezennel elkezdek egy új sorozatot, ami remélem, hogy sok embert fog érdekelni, és sok emberben fog megszüntetni bizonyos előítéleteket. Mert azokkal bővelkedünk.
Arról fognak mesélni emberek, hogy miért tértek át a zsidó hitre, hogy élték meg ezt a változást és mit jelent számukra a zsidó néphez tartozás.
Gondolom sokan tudjátok, hogy mint rabbi, sokat foglalkozom a zsidó vallásba való áttérés kérdésével.
A történetek szereplői – nagy részben – a mi zsinagógánkból indultak el ezen az úton.
Ezzel a kis összefoglalóval is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt.

Betérés Izraelben – majdnem a hagyományos módon

Lássunk hát neki…
Az előzményekkel nem untatok senkit – nincs bennük semmi különös – csak némi vérvonal, egy-két izraeli út és egy icipicit egy nagy szerelem is.
Három éve, 2009-ben érkeztem Izraelbe. Voltam már itt előtte is, de vissza kellett jönnöm – és a szochnutnak hála, erre lehetőségem is volt. Öt hónapra érkeztem – és nem igazán mentem haza, inkább hivatalosan is kivándoroltam (alijáztam) 2009 novemberében.
A betéréssel már korábban is foglalkoztam, természetesen – jártam otthon is zsinagógába és olvastam, tanultam, az internetet böngésztem egész álló nap. Nem kellett nagy döntéseket hoznom – egy idő után természetes volt, hogy kikapcsoltam a telefonomat szombaton, hogy figyelek arra, mit eszek és így tovább. Ugyanilyen egyértelmű volt az is, hogy elkezdek betérni.
Mivel apai oldalról minden rendben volt a papírjaimmal, én izraeli személyi igazolvánnyal vágtam neki a kalandnak – ami ugye sokat könnyít az ember helyzetén, ha a helyi ortodox betérést akarja megszerezni. Csak tanfolyamot kellett találnom – ahol tanulhatok.
Elméletben:
Ha az ember az izraeli főrabbinátuson keresztül akar betérni, izraeli állampolgárságra kell szert tennie. Szereznie kell egy csoportot is, akikkel (és persze az azt vezető tanárral/rabbival) kb. egy éven keresztül tanul – hogy végül eljuthasson a bét din, a rabbinikus bíróság elé.
Az embernek a folyamat elején – jobb esetben a csoportvezető segítségével és kíséretében – meg kell nyitnia a betérési aktát a rabbinátuson. Ehhez át kell esni egy interjún, amelynek során a rabbinátus követe (másik rabbi) alaposan kikérdezi az embert azzal kapcsolatban, hogy hol tart, milyen micvákat tart, van e barátja/barátnője, honnan jött, miért akar betérni – és így tovább. Ezen a beszélgetésen akkora bakit azért nehéz elkövetni hogy az embernek ne engedélyezzék az aktanyitást. (Állítólag valaki egyszer egy öklömnyi aranykereszttel a nyakában vonult be a beszélgetésre. Na neki nem lett aktája.)
A beszélgetésre számos dokumentummal (személyi fénymásolata, jelentkezés, rabbi ajánlása stb) kell érkezni, de készülni kell egy ún. “zsidó önéletrajzzal” is. Ebben le kell szépen írni, hogy pontosan miért akarunk betérni, mit tettünk eddig annak érdekében, hogy zsidók lehessünk, stb.
Ha megkaptuk a rabbinátustól a zöld fényt (ez már a helyszínen kiderül), már csak a tanulásra kell figyelni. Az enyém kellemes, nagyon kezdő csoport volt. A szombat tartás alapjaival kezdtük, heti egyszer három-négy órán át tartottak a foglalkozások – felhasználóbarát gijur ulpán (betérő tanfolyam) volt.
Mások, más helyen, ugyanazért az ortodox betérésért keményebb képzésen esnek át. A különbség általában csak az, hogy ki szervezi a tanfolyamot. Mivel ezeket az ulpánokat az állam/a szochnut finanszírozza, számos kisebb szervezet rendezkedett be ezek szervezésére. (Ez természetesen azt is jelenti, hogy a betérőnek csak egy jelképes összeget kell fizetnie.) A kisebb szervezetek azonban egészen eltérő módon közelítik meg az oktatás témáját. Van, ahol keményen elmélyednek a legkisebb részletekben is, van ahol dolgozatokat iratnak és számonkérés is van, van olyan is, hogy heti háromszor tartanak órát. A jeruzsálemi rabbinátus maga is rendez ilyen kurzust – ott a fiúk és lányok külön is tanulnak.
A nyelvek közül is lehet választani – a héberen kívül általában indítanak franciául, oroszul és spanyolul képzéseket.
Gyakorlatban:
És itt kezdődtek az én problémáim: akkoriban még semmit nem értettem héberül, az én csoportomban pedig ezen a nyelven folyt az oktatás. Sokáig ez rendben is volt -a rabbi-tanár kanadai származású volt és szépen mindent elmagyarázott, amit nem értettem. A csoport ráadásul túlságosan kezdő volt nekem, a buzgó wannabe ortodox leánynak, aki lefekvés előtt brachák gyakorlásával ütötte el az időt.
Egy idő után ráadásul a munkahelyemen sem örültek annyira annak, hogy hetente egyszer két órával idő előtt eltűnök – így búcsút kellett intenem a jó Jákov rabbinak és a szedett-vedett, innen-onnan érkező csoporttársaknak.
Gondoltam, mi sem egyszerűbb: szerzek egy magántanárt, akivel angolul tudok tanulni. A dolog azonban korántsem bizonyult annyira egyszerűnek, mint ahogy azt én elképzeltem. A kipák, zsinagógák és rabbik országában bizony egy teremtett lelket sem találtam, aki tanítani akart vagy tudott volna. Az emberek többsége nem hallott még olyasmiről, hogy valaki magánúton fejezi be a képzést – és aki elképzelhetőnek tartotta, az sem tudott olyan tanárról, aki bevállalta volna a magánoktatást.
Magamat képeztem hát tovább, szépen, komótosan, egészen addig, amíg 2010 szeptemberében a barátom fel nem figyelt egy cikkre az egyik vallásos újságban. Az írás szerint egy jesiva egy új programot hozott létre, amelynek keretében azoknak kívánnak elsősorban segíteni, akik valamilyen okból nem tudták befejezni a betérésüket. Azonnal nyomozásba kezdtünk és egy pár kalandos telefonhívás után meg is találtuk az Ami Projekt illetékeseit.
Októberben találkoztam először Dávid rabbival, egy tel avivi (nyilvánkóser) kávézóban. Hosszú fehér szakálla volt és alacsonyan ülő szemüvege. Beszélgettük kicsit, kérdezgetett, én is kérdezgettem – és aztán megállapodtunk abban, hogy hetente egyszer találkozunk. Ez persze már pénzbe került, nem is kevésbe, de az első alkalom után a rabbi azzal állt fel az asztaltól, hogy szerinte készen állok a vizsgára. Nem hittem a fülemnek. Motyogtam neki valamit arról, hogy hát de egy év kell és hogy hát ez hogy lehet – de ő csak mosolygott és azt mondta, jelentkezzek.
Persze vártam még pár hetet, azalatt pedig fantasztikus órákon vettem részt, amelyek során végigsuhantunk a fontosabb témákon – én pedig decemberben a sáliách, majd 2011 januárjában a bét din előtt találtam magam.
Két interjú és egy mikve
A bét din elé kerülés előtt az embernek meg kell jelennie még egyszer a rabbinátus követe, a saliách előtt. Ő előveszi a betérés elején nyitott fájlt és szépen megnézi, mennyit fejlődött az ember. Rákérdez a fontosabb életvitel-beli kérdésekre, kicsit levizsgáztat – de tartani tőle sem, ahogy magától a bét dintől sem kell. Velem ráadásul ott volt Dávid rabbi – vigyázott rám és magyarázott, amikor nem értettem amit a saliách mondott.
Az élmény így sokkal jobb volt, mint az első alkalommal, amikor a rabbinátusi küldött elsősorban azzal volt elfoglalva, hogy a barátom hányszor rak tfilint hetente, míg az én történetem viszonylag kevéssé érdekelte.
A bét din napján remegő kézzel, jegyzetekkel megpakolva érkeztem a rabbinátusra – még az utolsó pillanatban is a szegényeknek járó áldozatok rendszerét tanulmányoztam és meg voltam győződve arról, hogy fejből kell majd elmondanom a sivatagi miskán felépítésének pontos folyamatát. (Nyugi, senki nem kérdezte.) Aztán másfél órányi idegtépő várakozás után bekerültem a három rabbi elé – a saját rabbim és a befogadó családom (Sosi és Meir) kíséretében.
Fantasztikus élmény volt – még akkor is, ha a bét din vezető rabbija mindenáron azt akarta kihúzni belőlem, hogy miért akarnak az antiszemita magyarok zsidónak betérni. Aztán kérdeztek felváltva mindenféléről – Tóráról, hitről, kasrutról és ünnepekről – körülöttem meg ott ültek mindazok, akik olyan sokat segítettek nekem ezen az úton – és a jobb vállam fölött ott kukucskált az az egy hitsorsos nagypapa is és buzgón helyeselte a dolgot. Legalábbis én így képzeltem.
Egy héttel később, a Jeruzsálem melletti Mevasszeret Cionban került sor a mikvémre. Nem ugyanaz a három rabbi fogadott, viszont volt ott vagy húsz sorstársam, csak úgy zsizsegett a betérőktől a mikve előszobája. Némi problémába ütköztem, amikor bejelentettem, hogy én Hágár akarok lenni (amit a másik, a rabbinátusi bét din – egy rövid beszélgetés után – elfogadott) és akkor gyorsan nevet kellett változtatnom. (Akkor azért eltört a mécses…) Mire azonban túl voltam a zuhanyzáson, már el is felejtettem a dolgot, és aztán a mikve alatt csak az járt a fejemben, aminek kellett: az, hogy zsidó vagyok. Sosi a medence felett állt a balanittal és a három rabbival és szipogott – én pedig gondosan merülgettem.
Én így lettem zsidó.1)
A sorozatban olvasható történetek a http://hagarorszaga.wordpress.com/ bloggal közösen kerültek összegyűjtésre, szerkesztésre és publikálásra.
2)
Három fényképen látható hölgy a történetünk szereplője, a többi kép illusztráció.
3)
Az összes történet itt megtalálható.
4)
Ha valaki szeretné megosztani a világgal a saját történetét, akár a kétségeit, vagy az útkereséseit, azaz a betérésének a történetét, objektív és/vagy szubjektív módon, akkor azt örömmel közöljük!