Február 29-én megszületni…
Ez micsoda pech…
4 évenként van az embernek születésnapja.
Ezen még sokat lehetne viccelődni, ám amikor Markstein Józsefre emlékezünk, aki – ha még élne – ebben az esztendőben lehetne 103 éves, és akkor még mindig 17 év hiányozna a mózesi 120-hoz. Ám Alfonzó ember volt. Nagyon is…
És már 27 esztendeje halott.
A naptár furcsasága miatt 75 életéve alatt mindösszesen 18 igazi születésnapot  tudott megünnepelni, és ez rá is nyomta a bélyegét az életére. Pozitívan.
Hiszen vitalitásán, fiatalosságán, testi és lelki erején az idő soha nem fogott.
Ő „18 éves” volt halálakor is.Olasz, zsidó, sváb és szláv vér keveredett az ikerpárban Árpádban és Józsefben, akik 1912. február 29-én (anyakönyv szerint 28-án…) Budapesten, az Akácfa utcában születtek meg.
Árpád 11 hónaposan meghalt.
Ugorjunk most 3 évtizedet a történelemben.
József 29 esztendős, és éppen „Joe Stan” néven lépett fel a Moulin Rougeban, amikor egy megjelenő törvény megtiltja, az „idegen nevű” művészek fellépését Magyarországon.
Új név után kellett néznie, amelyik nem az „ellenséges” angol, francia vagy orosz nyelvre emlékeztet.
Ekkor hallotta meg a rádióban, hogy meghalt XIII. Alfonz király.
Meghallani a nevet és megszeretni egy pillanat volt…
„Alfons óh…” Alfonzó….
Az a pillanat lett a „mi” Alfonzónk születésnapja.
Ekkor még szinte gyermek, ám már többet élt át, mint sokan közülünk 50-60 év alatt, – és az élete még csak ekkor fordult igazán nagyot.
Kedves olvasók, ha Önök azt hiszik, hogy valamilyen regényben olvastak kalandos életet, akkor azt bátran össze lehet hasonlítani a mi „hősünk” életével.
És most térjünk vissza a gyermekhez!
Miután a Klauzál téri libapiacon szocializálódott 16 esztendős gyermek keze gyorsabb volt a rá kezet emelő tanáránál, ezért az iskolából már elég fiatalon és elég gyorsan el kellett távoznia.
Autószerelő inas lett, majd onnan elszökve 18 esztendősen artistának állt. Párizsban megint autószerelő, majd Szófiában megint artista.
A gyermekkori edzések, azaz 8-10 libával (a városlakók kedvéért ez 70-100 kg) megrakott kosarak emeletre felvitele olyan testi erőt adott neki, hogy birkózónak és pankrátornak állt. Aztán Várnában úgy helybenhagyták „Hortobágy legyőzhetetlen bikáját”, hogy egy időre abba kellett hagynia a küzdősportokat.
Visszatért Budapestre és pakoló inas lett egy áruházban, ám itt nem bírta sokáig. Beállt varieté táncosnak.
Ekkor még mindig csak 21 esztendős.
Először Olaszország majd visszatérve a Nagymező utcai Arizona varieté lett a munkáltatója.
Innen Egyiptom, majd Izrael, ahol történetesen egy bomba robban fel alatta.
Tovább Szudánba, Libanonba, Szíriába és Törökországba.
Mulatók, varieték és nők. – ez volt az élete..
Az 1937. és 1938. esztendő Olaszországban illetve Franciaországban, a párizsi Olympia varietében köszönti a művészt.
(Itt együtt játszott Marcel Marceau-val Louis Armstrong-gal, és  Reneé Jeanmeire-el).
Bírjuk még követni?
És ez a fiatalember ekkor még mindig csak 25-26 esztendős.
Hazatér és a Shanghaj Bárban (Bartók Béla út) táncolt.
Majd Flaschner Ernő tulajdonos nem átcsábította a Moulin Rouge-ba revütáncosnak.
Ekkor figyeltek fel a Alfonzó szórakoztató tehetségére. Nem sokkal később már színpadra is küldte – mint humoristát.
Új ember született ott a rivaldafényben: Joe Stan, a század egyik legnagyobb bohóca. Ekkor találta meg és fejleszti ki a saját stílusát.
Jellemző történetet mesél róla fia, Markos György.
Amikor a háború idején zsidó művészként fellépett a német tisztek előtt, a „béke kedvéért” elment velük sörözni.
A nácik folyton felugráltak és felváltva „Heil Hitler!”-t vagy „Ein Volk, ein Führer!”.-t kiáltottak.
Alfonzónak is muszáj volt felpattannia, de ő a „Führer”t inkább „küret”-nek ejtette.
És a németek örömmel konstatálták, hogy a magyar vendégek mindig őszintén mosolyogtak, amikor a vezért hangosan dicsérik.
1944 elején behívták munkaszolgálatosnak.
Ekkor egy addig nem ismert új tulajdonságát mutatta meg a humorista. A túlélőt.
Alfonzó pontosan tudta, hogy „azt az utat” csak úgy lehet túlélni, ha valaki nem veszíti el a fejét.
A deportáló vagonban parancsnokhelyettes volt.
5 nap és 5 éjszaka utaztak.
(Ezekben a vagonokban általában 70-en zsúfolódtak össze.)
Tapasztalatból azt is tudta, ha a vagonban pánik tör ki, akkor az a vég.
Félméteres lyukat vágatott a vagon alsó deszkáin, az volt a WC.
Pokrócot tett le és kihirdette, hogy minden élelmiszert ami van, oda ki kell tenni.
Aki nem tette ki, azt egyszerűen megverte.
5 nap után úgy érkeztek Belatyinba, úgy, hogy egy halott se volt a vagonban. (ami elég ritka volt ezeknél a transzportoknál)
A fronton, a saját munkaszolgálatos társaitól megkövetelte, hogy mind a nyolcvan ember – minden hajnalban, 5 órakor – anyaszült meztelenül mosakodjon meg a hóban.
Egyetlenegy embere sem halt fagyhalált.
Nemsokára megszökött a doni frontról. Gyalogosan jött haza.
Budapesti bujkálás helyett az – rá jellemző módon – vakmerően mindenki szeme elé állt – Náci és magyar katonák között dolgozott műtőssegédként a Rókus kórházban.
Hidegvérűségét és határozottságát megőrizte akkor is, amikor a feleségét és a barátait 1944-ben elhurcolták.
A Kertész utcai nyilasházban 2000 pengővel lefizette az őrt. (1944-ben a Baumgarten-díj: 600, 2000 pengő, és a jutalom 8000 pengő volt)
Alfonzó készített egy hamisított parancsot, szerzett egy katonai ruhát, összeállított egy listát, és az ismert határozottságával illetve német nyelvtudásával kihozott a nyilasházból húsz embert.
Artistákat, zenészeket, pincéreket, majd az Erzsébet körúton – „mint német tiszt” – mindenkit „hazazavart”.
Pontosan tudta, hogy csak így lehetett túlélni azt a két évet. Időnként németnek álcázva és velük iszogatva, máskor meg – egy óvatlan pillanatban – a szadista tisztet a negyedik emeletről kidobva.
A felszabadulás után segédszínész Szegeden, ám a vidéki várost hamar kinövi és 1948-ban már újra Budapesten élt. Eleinte szerződés a Cirkusszal, majd a Royal Színház és 1952-től a Vidám Színpadon lép fel..
Az 40 esztendős Alfonzó ekkor úgy döntött, abbahagyta a vándorlást. Talán úgy érezte, hogy megpihenhet a neves pesti színházban.
Ám nem így történt.
1956-ban antiszemita atrocitások érték. Disszidált.
Megpróbálta Bécsben és Belgiumban a szerencséjét, de a szíve visszahúzta.
1959-ben visszatér a szülőhazájába, és ekkor már valóban – egészen nyugdíjazásáig – a Vidám Színpadon dolgozott.
Soha nem tanult színésznek.
Minden színpadi tudását tehetségének, autodidakta képzéseknek és – saját bevallása szerint – legfőképp barátok (Feleki Kamill, és Bársony István) tanácsainak köszönhette,
A színészek közül talán elsőként szerepelt reklámokban.
Szlogenjeit az egész ország ismerte. Ma azt mondanánk, „jó reklámarc” volt. 🙂 – Emlékeznek még?
„Megvette az ehetit?”
„Van egy fölösleges százasa?”
„Ne nekem köszönje!”
„Idefigyeljenek emberek!”
Felesége, Weisz Anna, Lencsi fiatalon, 58 esztendősen meghalt.
Három gyermeke született.
Legidősebb fia Markos György színész, humorista.
Lánya Markos Zsuzsa (1954–1995) volt.
Kisebbik fia, Markos István Kanadában élt 25 évig. Jelenleg Kanada mellett Magyarországon is angolt és franciát oktat illetve tolmácsol.

Alfonzó humora örök…
Egyszer egy születésnapi partira jócskán elkésve érkezett, talpig gyászruhában (egy kellékestől kérte), teljes letargiában.
Sokáig egy szót sem lehetett kiszedni belőle arról, mégis, mi történt.
A végsőkig fokozta a feszültséget, mire végül kinyögte:
„Meghalt a háziorvosom.”
„Ennyire szeretted?”, érdeklődtek tovább.
„Egy biztos: sokat törődött velem.”
„Hogy hívták?”
„Dr. Mengele…”
Emlékéből és vitalitásából fakadjon áldás mindannyiunk számára!

Megosztás