47 esztendeje, 1967 február 18-án elhunyt egy kutató.
Sokat gondolkodtam azon, hogy ide most mit is írjak…
Ha felületes lennék, akkor azt is írhatnám, hogy 3 nap alatt 150.000 embert halt meg miatta, de persze minden felületesség és általánosítás végzetes következményekkel járhat, ezért inkább azt írnám, hogy:
Háborús idők voltak.
Mindenki túlélni akart.
Mindenki fejlesztette a védelmét és ezzel párhuzamosan a fegyverzetét.
Aki gyorsabb volt, az lőtt előbb.
Aki előbb lőtt, az maradt életben.
Aki életben marad, attól a másiknak félnie kell.
És ha még akkor sem fél eléggé, akkor rá kell ijeszteni.
Ez az írás a kutatás vezetőjéről szól, aki a 20. század talán legmegosztóbb tudósa volt.
És talán a legzseniálisabb:
Julius Robert Oppenheimer.
Családja gazdagságáról legendák szólnak.
Az édesapa Julius Oppenheimer 1888-ban érkezett az álmok földjére, és feleségül vette a festőnőt, Ella Friedman-t. Családja a zsidóságot öntudatosan élte meg.
Ám az 1904-ben született gyermeküknek – a zsidó hagyománytól eltérően az élő édesapa nevét, „Julius” nevet is adták, talán ezzel is mutatván a kettős kötődést.
A kisgyermek olyan környezetben nőtt fel Manhattan luxusnegyedében, ahol Pablo Picasso,  a francia Édouard Vuillard, és legalább három Vincent van Gogh festmény lógott a falon.
A védett környezetben nevelkedő fiú, az angol mellett folyékonyan beszélt olaszul, franciául, németül és görögül. Rajongott a francia költészetért, és csodálta a keleti filozófiát.
Olyan szeretettel és hozzáértéssel gyűjtötte az ásványokat, hogy 12 éves korára a New York-i ásványtani klub tiszteletbeli tagjává választották.
Ám huszonévesen az irodalom és az ásványtan helyett a fizika érintette meg a lelkét.
A világ legjobb egyetemein tanult: Harvard, majd Cambridge és végül Göttingen.
Mindhárom mestere Nobel díjas fizikus volt.  A Harvardon P.W. Bridgman, utána Cambridge-ben J.J. Thomson és végül Göttingenben Max Born.
25 esztendősen már az elméleti fizika egyik legismertebb amerikai kutatója, majd professzora.
Az amerikai akadémia tagja és számos más akadémia külső tagja lett.
Zsenialitására jellemző, hogy „csak úgy mellékesen” ő vetette fel elsőként, hogy létezhet a „fekete lyuk” állapot, ha egy csillag összeomlik.
Mindemellett önpusztító életet élt.
Cigaretta és alkohol.
Szenvedélybeteg.
Szabadidejében életét kockáztatva vagy a viharos tengerre ment ki vitorlázni, vagy a sivatagba vágtázott fel és alá, ameddig a ló bírta.
Ám ugyanezzel a lelkesedéssel kereste a világ értelmét is, bár néha furcsa helyeken…
Egyik vezetője lett az illegális „a Kínai Nép Baráti Szervezetének”, és a „Demokratikus és Szellemi Szabadságjogokért Küzdő Amerikai Bizottságnak”. Majd minden testvére a Kommunista Párt tagja lett.
Ez a baloldalon tett fiatalkori sasszéja a háború után bosszulja majd meg önmagát.
Összeférhetetlen viselkedése mellett ekkor már kikerülhetetlen vált a molekulafizika és magfizika területén.
1942-ben az amerikai atomkutatást és a tudományos munka ellenőrzését az amerikai hadsereg vette át, és a polgári rendeltetésű kutatást egyszerűen beszüntették, minden erőt „a bomba” – becenevén: „The gadget” létrehozására összpontosítottak.
A terv fedőneve „Manhattan District” – „Manhattan terv” lett.
Katonai  felelősévé Leslie R. Groves dandártábornokot tették meg. A munkálatokban összesen több mint 150.000 ember vett részt.
1943 nyarán Oppenheimer a Los alamosi központ vezetője lett. „Oppie” – így nevezték őt a barátai, a kollégái és a tanítványai – itt lett az „atomfegyver atyja”.
Los Alamost sokan „a Nobel-díjasok koncentrációs táborának” nevezték. Kormányrendelet volt, hogy aki odament dolgozni, az a háború végéig nem hagyhatta el a  közel kétezer méteres tengerszint feletti magasságban fekvő katonai-kutató-terepet, sőt a háború után is bizonyos ideig kötelező volt neki ott dolgoznia.
Robert Oppenheimer minden tudását, alkotóerejét, zsenialitását belevitte az atombomba megteremtéséért folyó versenyben.
Irányítása alatt 5800 ember dolgozott, közöttük több száz vezető kutató és tudós, a jelentősebbek pedig főként európai emigránsok.
A vezető éjt nappallá téve dolgozott. Negyvenhét kilóra fogyott le. Szinte fantasztikus tudományos teljesítményeket produkált. És a végén célt ért: 1945. július 16-án Új-Mexikóban felrobbantották az első atombombát.
Ö maga is megdöbbent az „eredménytől”. 
A híres mondata is erről az élményről szól:
„Now I am become Death, the destroyer of worlds.”
„Most megtudtam: a halál én vagyok, akár az egész világot el tudom pusztítani!”
Hirosima és Nagaszaki tragédiája után elsírta magát.
Abban a pillanatban valami eltört benne, és nem sokkal később feketén fehéren kijelentette, hogy ellenzi tovább a kutatásokat az új atombomba/hidrogén előállítására, mondván:
1. nem morális,
2. megvalósíthatatlan,
3. nincsenek meg a  feltételek és a tudományos háttér,
4. politikailag nem kívánatos.
Ám ezt a pacifista értékrendet nem mindenki vallotta. Szakmai ellentétbe került, a későbbi hidrogénbomba atyjával, korábbi munkatársával: Teller Edével. 
1947-ben visszatért a katedrára és Princetonban lett az intézet igazgatója, és ekkor még mindig csak 43 esztendős…
Ám ezek az évek nyugtalanságot hoztak Amerika egykori hősének. Bár az amerikai Atomenergia Bizottság mellett működő tanácsadó testület elnöke, de a hidegháború kettétörte a további karrierjét.
Az orosz atomrobbantás után hisztérikus hajsza indult a „másként” gondolkodó vendégtudósok – az esetleges árulók ellen.
1950 január – Klaus Fuchs letartóztatása,
1950 április – Franciaországban Joliot-Curie eltávolítása a francia atomenergia főbiztosi állásából,
1950 szeptember – Pontecorvo a Szovjetunióba távozik.
1953 június – kivégezték a Rosenberg házaspárt és az „Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság” döntése alapján Oppenheimernek  is távoznia kell az amerikai Atomenergia Bizottságból, és a későbbiekben nem tekinthetett bele szigorúan titkos anyagokba.
Bár tudósként elismerik, hiszen Albert Einstein betegsége miatt az ő elméleti fizikusi pozícióját is megörökölte az egyetemen, mégis 10 esztendő csönd köszönt Oppenheimer életére.
Bár szinte minden kollégája megkapta a Nobel díjat, Oppenhemer ezt nem kapta, nem kaphatta meg, ám a korábbi munkahelye, az „Atomenergia Bizottság”  a legmagasabb kitüntetését, az Enrico Fermi díjat adat át neki, ugyanazt a díjat, amit nagynevű elődei, Neumann János, Ernest Lawrence, Wigner Jenő, Glenn Seaborg, Hans Bethe és Teller Ede is büszkén vettek át.
Ez a díjátadás rehabilitáció.
Talán utólagos elégtétel volt a már nagybeteg tudósnak a meghurcoltatásért és magáért Los Alamosért.
J. Robert Oppenheimer 1967-ben relatív fiatalon, 63 esztendősen hunyt el.
Különleges életét filmek és könyvek tucatjai dolgozzák fel

Megosztás