Az 1930-as évek közepén már világossá vált, hogy Sztálin kíméletlenül leszámol a belső ellenségeivel. Ez persze nem azt jelentette, hogy a valós ellenségeivel, hanem azt, hogy a vélt ellenségeivel, illetve azokkal, akik egyszerűen „csak” nem támogatták őt, vagy nem illettek be az általa kreált világképbe…
Amikor Berija elkészítette azt a 457 főt tartalmazó listát, akik a „nép ellenségei”, ezért letartóztatandóak és közülük 346 kivégezendő, Sztálin csupán egy szót írt rá: „за” – ami kb. annyit jelent „támogatom”.
1940. január 17-én ezt a parancsát Sztálin még egyszer levélben is megerősíti és ezzel hivatalosan is megrendeli a tisztogatást.
A bíróság nem sokat várt a vezető személyes parancsának végrehajtásával.
Az egyik halálos ítéletet 1940. január 26-án írták alá, aminek a módja csak a 90-es években derült ki: „lőfegyver általi halál és azonnali végrehajtás„.
73 esztendővel ezelőtt, 1940. január 27-én, egy tarkólövés végzett a korszak egyik legnagyobb zsidó írójával: Iszaak Emmanuilovics Babel-lel.
A „nép ellensége” jelzőt nem volt nehéz elérni a sztálini Szovjetunióban.
Babel 1894. július 13-án született a Fekete tenger melletti Odesszában egy jómódú zsidó kereskedőcsalád első gyermekeként.
Odessza furcsa város volt.
Bár a zsidók Ukrajnában állandó üldöztetésnek voltak kitéve, Odesszában 1897-ben a lakosság 37%-át mégis a zsidók alkották.
(A odesszai legnagyobb pogromok 1821-ben, 1859-ben, 1871-ben, 1881-ben és 1905-ben voltak.)
Sok zsidó  Palesztinába menekült és ezzel párhuzamosan a Odessza a cionizmus egyik fő bázisa lett.
Fiatalkorát nagy álmok és nagy kudarcok jellemezték.
Babel nagyon remélte, hogy bekerülhet az Odesszai Kereskedelmi Iskola előkészítő osztályába, ahol azonban „zsidó kvóta” volt. Bár pontszám alapján bejutott az iskolába, a helyét végül egy, az iskolai tisztviselőket megvesztegető család fia kapta meg.
Kénytelen volt otthonában, magántanárok segítségével tanulni. Ám talán ennek köszönhetően a hagyományos iskolai tantárgyak mellett tudott a Talmuddal és a zenével is foglalkozni.
Nyelvzseni volt. Az orosz mellett folyékonyan beszélt franciául, németül, angolul, jiddisül, héberül.
1913-ban Kijevben publikálta első miniatűr remekét, Az öreg Slojme című művét. Következő kézirata 1915. dátummal maradt fenn, Gyermekkorom – A nagymamánál címmel. Itt, egy kijevi főiskolán találkozott Jevgenyina Boriszovna Gronfeinnel, egy gazdag gyáros lányával, akivel közösen Odesszába szöktek.
Babel, 1915-ben dacolva a zsidótörvényekkel Szentpétervárra költözik. Itt találkozik Gorkijjal, aki tehetséget lát benne és pártfogásába veszi.
1919-ben feleségül veszi Jevgenyina Gronfeint.
A megélhetési gondok miatt álnéven ( Kirill Vasziljevics Ljutov) elszegődött a hadseregbe mint haditudósító és tolmács. Nehéz évek voltak. Bár a két esztendős lengyel-szovjet háború véres mindennapjaiból csupán az utolsó 4 hónapot töltötte a fronton, ám a nyelveket ismerő embert leginkább a foglyok kihallgatásakor használták.
Ennek az esztendőnek az emléke a Lovashadsereg című novelláskötete, amelybe belesűríti a háborús és a zsidó élményeit.
A magánélete eléggé viharos volt. 1925-ben felesége Jevgenyina, Babel hűtlensége és kommunizmus iránt érzett egyre növekvő gyűlölete miatt Franciaországba emigrált.
Miközben Babel megpróbálja a feleségével rendbe hozni a kapcsolatát, aközben egy másik nővel, Tamara Kasirinával is romantikus viszonyba került. Ebből a kapcsolatból született meg első gyermeke, Emmanuil, (akit később mostohaapja, Mihail Ivanov művész a nevére vett.)
A Tamarával való szakítás után Bábel ismét megpróbálta rend behozni a házasságát Jevgenyinával, ekkor (1929) született lányuk, Nathalie Babel Brown.
1932-ben megismerkedett a szibériai születésű nem zsidó származású Antonyina Pirozskova-val. Mivel feleségét nem sikerült meggyőzni, hogy térjenek vissza Moszkvába, 1934-től Antonyinával élt együtt. – Ebből a kapcsolatból 1937-ben született Lydia Babel.
Egyre sikeresebb író. Folyóiratokban jelennek meg novellái és megjelenik a talán leghíresebb visszaemlékező kötete az „Odesszai történetek„.
Babel novellái egyszerre váltottak ki botrányt és elismerést az olvasókból. A hadsereg egyenesen a lovashadsereg kozák hőseinek meggyalázásával vádolta, ám sokan példaképnek tekintették az orosz nyelvet csodálatosan használó novellistát.
Pénzkiegészítésként Eisenstein-nek írt filmforgatókönyveket írt és Solem Alechem műveit fordította oroszra. (a mellékelt képen éppen a világhírű rendezővel beszélget.
Nagyon óvatosan publikált, nehogy a „hatalom” bármikor is „fogást találhasson” rajta. Annak ellenére, hogy a kedvenc témái közé olyan tabuk tartoztak mint a gyermekkori zsidó emlékek, vagy a háborús élményei, mégis „csak” két novelláját tiltotta be a cenzúra.
A bukás onnan jött, ahonnan nem is várta…
Egyik berlini látogatása során szerelmi kapcsolatba került a Szovjet Nagykövetség egyik fordítójával, a nagy irodalomrajongó Jevgenia Feigenberg-gel.
Viszonyuk azután is folytatódott, hogy a hölgy Nyikoláj Jezsov, az akkori KGB (NKVD) vezetőjének felesége lett.
Antónia az emlékiratai szerint nem tudott a viszonyról, Bábel tisztán szakmai érdeklődéssel magyarázta a Jezhovékkal való kapcsolatát.
Jezhov féltékenységében 1934-től folyamatos megfigyelés alá helyezte Bábelt.
Egy alkalommal Jezhov úgy értesült, hogy Bábel Maxim Gorkij gyanús halálával kapcsolatos pletykákat terjeszt, és azt állítja, hogy egykori mentorát Sztálin utasítására ölték meg.
1939. május 15-én –  még a fentebb említett nagyszabású értelmiségellenes per előkészületei során – Bábelt a dácsájában tartóztatták le.
Szovjetellenes terrorista tevékenység és kémkedés vádjával elhurcolták, letartóztatták, illetve minden kéziratát elszállították a lakásáról.
Felkerült a listára. Sztálin aláírta. Ítéletet végrehajtották.
(A sors fintora, hogy az egész eljárás egyik legfontosabb figuráját, Jezsovot 8 nappal később, – február 4-én – végzik ki egy szintén koncepciós perben.)
Antonia tizenöt évig reménykedett abban, hogy férje életben van, hiszen még az ’50-es években is jelentkeztek nála „tanúk”, akik látni vélték Bábelt, valamint a belügyi szervek is ellentmondásos információkat adtak.
Bábelt 1953-ban rehabilitálták és a reménykedő özvegy azt az információt kapta, hogy férje 1941. március 17-én szívbénulás következtében halt meg, még a halálának pontos dátuma is csak a 50 évvel később jelenhetett meg.
Megjelent életműve nem nagy terjedelmű, ám elkobzott kéziratai, meg nem jelent novellái – jobb esetben – még mindig egy titkos levéltár mélyén hevernek.
Odessza 2011-ben egy közadakozásból felépített emlékmű felavatásával tisztelgett a város szülötte előtt. A város polgárai köztereken felállított perselyekben gyűjtötték össze a pénzt, és plakátokon hirdették, hol lehet adományt adni. (fénykép)

Megosztás