Édesanyám 1945 márciusában született meg…
Akkor még megszületni is nagyon nehéz volt…
Édesapját személyesen sohasem látta meg, sőt még magzatként sem hallhatta a hangját, a meséit, nem érezhette a kezét valahol az anyahason megpihenni…
Egy zsoldkönyv maradt meg belőle, meg egy ceruzával írt levél.
Édesanyám szobájában függ egy esküvői kép.
Nagymamám és a nagypapám közösen vannak lefényképezve.
Biener Zoltán és Gärtner Margit – állnak egymás mellett.
1943-at írunk…
A fotó talán a Bethlen téri zsinagóga előterében készült (az esküvő ott volt).
Felfordult világ volt az…
Sokszor elképzelem mi is történhetett…
1943. savuot előtt, – két munkaszolgálat között – egy esküvő.
Majd másik két munkaszolgálat között, valamikor 1944 júliusában – a nácik és magyar csatlósaik által megszállt Budapesten – egy szerelmetes éjjelen (vagy időhiányban nappal, nem lehet tudni) édesanyám megfogant.
Aztán a gettó…
Majd a nagypapám jelentkezett azon „önkéntesek közé”, akik 1944 dermesztő telén – az esetleges élet reményében – elindultak a gettóból, hogy árkot ássanak a szovjet T-34-esek és T-43-asok feltartoztatására.
Sohasem tért vissza.
Nem tudjuk mi lett vele.
Senki sem tudja.
Nagymamám 5 hónapos terhes.
A gettóban.
Ennyi…
Egy élet, – az édesanyámé – még el sem kezdődött…
Édesanyám 1945 márciusában született meg. Vera lett.
Akkoriban nem sok zsidógyerek született. A tűzoltó utcai „Fehér Kereszt” kórházba a nagyit be sem akarták engedni, hiszen ki tudja, mi lesz itt 1-2 hét múlva… A nyilasok néhány hete mentek ki, és mi lesz ha visszajönnek?
Lelőnek mindenkit? Orvost és nővért?
Nagyit egy katolikus pap kísérgette, nehogy valami „baj” történjen, ha mégis visszajönnek „azok”…
Hős ember volt. A nevét nem tudjuk.
Mint általában az igazi hősöknek…
Majd amikor a nagyi elhagyta a kórházat, ez a pap kiállított egy friss, ropogós „bónusz” keresztlevelet „visszamenőlegesen”, 1944 október 22-i dátummal, ha bármi „baj” is történne.
(Bár mindenki tudta, hogy az 1944-es októberi keresztlevelekkel csak annyit lehetett volna elérni, hogy a nyilasok még hangosabban röhögnek a szerencsétlenen, mielőtt azt Dunába lövik.)
Aztán Gärtner Margit, szegény nagyi sietett a Síp utcai rabbiságra „visszacsinálni” tényleg önfeláldozó a papbácsi szerető és életvédő jótékonyságát.Felfordult világ volt az….
cof
Nagyi egyedül nevelte fel édesanyámat.
1981-ben, viszonylag fiatalon halt meg.
68 éves volt. Én 10.
Emlékeimben mégis egy ősz, öreg néni képe él. Ezen a képen kb. 65 esztendős, és 100-nak néz ki…
A mai fejjel annyi mindent kérdeznék tőle… 🙁
Én őrzöm a nagypapámat… Zoltán lettem.Miri pedig a nagymamámat. Ő Mirjám lett.
1945 után furcsa, önmagából kifordult, önmagába beleharapó világ kezdődött el.
A történészek és szociológusok sokkal precízebben le tudják ezt írni, mint én, hiszen én csak érzelmekre, visszaemlékezésekre és néhány – beszélgetésekből leszűrt – megérzéseimre tudok hagyatkozni.
A vészkorszak után „ők” meghasonultak.
Elmentek, elfelejtettek, eltagadtak, elhazudtak.
És eközben: álmodták, szerették és kívánták.
Gyorsan született meg „anyukám nemzedéke”. 1945-ben. Sokszor félárván. Kevesen voltak.
Majd 1947-ben (vagy 48-ban) megszületett a „második generáció”.
Több százan, vagy ezren, közöttük feleségem, Anikó szülei is.
Ők voltak a hazatérő és újra életet kereső emberek első gyermekei.
A „gyertyaláng generáció”, ahogyan Szilágyi Tomi barátom nevezte el őket.
Ők sokszor hamar lobbantak el.
Hamar öregedtek és hamar haltak meg.
Majd az ötvenes években születtek meg azok a gyermekek, akiknek a szülei már „tisztes távolságból” szemlélték a holokausztot, ha azt a házasságban is közhelyesen kritikus 7 esztendőt „tisztes távolság”-nak nevezzük.
Fájdalmasan, hideg szívvel nézték a saját múltjukat.
Magyarosított név, identitásukban elgyengült szülők, vegyesházasságok kísérik már ezeket az éveket.
A haláltáborokat átélt és túlélt, majd a rákosista rendszerben megpuhított fiatalok párválasztása – már nem hordozta magán a hagyomány pecsétjét.
Majd megjelent a színen az 1975-1985-ös generáció.
Amikor rabbi lettem, megdöbbentő számú ember keresett meg engem, akik ennek a „megtagadó” generációnak a gyermekei voltak.
Felhívnak és bemutatkoznak, „Klein/Weisz/Strasser/Stb. Gábor vagyok, Radnóti Zoltán rabbit keresem”.
Ilyenkor már sejtem…
Az apuka – esetlegesen zsidó – Klein/Weisz/Strasser/Stb, aki a hetvenes években elvette feleségül a szerelmét, aki történetesen nem zsidó.
Majd megszületett a gyermekük, aki most kb. 30 éves.
És ez a gyermek elkezdi keresni a saját identitását. Az apuka elveszített zsidóságát és a közös Istenüket, mert érzi, hogy a szívében ott lüktet valami, ami az övé, ám megfogalmazni nem tudja, mi is az.
Náluk is biztos ott van valahol a nagypapa munkaszolgálatos zsoldkönyve, vagy egy levél valahonnan….
mint az én édesanyámnál az én nagypapámé, Biener Zoltán-é.
Egymás után jönnek el hozzám a fiatalok. Ugyanaz a történet köszön vissza…
A már felnőtt gyermek érzi, hogy vallásilag is valahová tartoznia kell… Eljön hozzám és megtanulja a zsidóságát, a történelmét.
És együtt oldódunk fel abban a keresésben, ami az ő egész lelkét és testét áthatja. Még nem tudja kell-e ez neki.
Felfordult világ volt az…
Ma már tudom, hogy nincs újragenerálható igazság vagy igazságtalanság.
Ebben a valóságban kell élni és túlélni. – Alázattal.
Beleszülettünk a XX. század második felébe.
Minden terhünkkel és büszkeségünkkel.
Ezt kell gyakorolni, megbecsülni és szeretni.
Édesanyám 1945 márciusában született.
A felszabadulás után néhány héttel.
70 esztendeje küzd azzal a „teherrel”, hogy akkor, ott és úgy, – ő megszületett.
Kis dobozkában őrzi a levelet, ágya mellett a sosemlátott édesapja arcképét.
A huszadik század, a világ leghosszabb százada volt. Mindannyian ezer zsidó lelket cipelünk az emlékezetünkben.
Segíteni kell a lelkeket. – Nemes teher az.
A tórai mondat szerint megsokasítalak benneteket, mint az ég csillagait és mint a föld porát.
Igen. ha fent, akkor nagyon fent, de ha lent, akkor nagyon lent… mindenki rajtunk tapos.
Kérlek, Te emelj fel!
És végül két kép az édesanyám nagyszüleiről, Gärtner Józsefről és Kálmán Ceciliáról
Kedves Zoli!
Döbbenetes írás. Döbbenetes a személyességénél fogva, a benne megbúvó számtalan (zsidó) sorsnál fogva. (Az én családom sorsa is benne van). Említed azokat az embereket, akik zsidónak mondják magukat, pedig nem azok. Te sem ismered ezeknek az embereknek a mozgatórugóját, hogy miért akarnak maguknak hazudni zsidó sorsot, én sem.
Csak a saját élettörténetemen keresztül eszembe jut az az I-ten- és (közösség)kereső, diák, aki először lépett be egy zsinagógába. Senkit sem ismertem, senki sem ismert. Sem engem, sem a családomat. Gátlásos voltam, s szerettem volna, ha bevesznek a „csapatba”. Éppen ezért, ha nem kérdezték, nem mondtam, hogy nem vagyok vallásos, s nem ejtettem szót arról sem, hogy apai részről nem zsidó családból származásom. Így sem sikerült beilleszkednem. Nem sikerülhetett. Pedig a megfelelési kényszer működött bennem is. Valahogy úgy, mint Woody Allen filmjében, Zelig.
Ma már tudom: bármelyik közösségbe a legjobb belépő az őszinteség. De ehhez szükségem volt annyi önbizalomra, hogy felvállalhassam önmagamat mások előtt is.
Bocsánat, ha hozzászólásom kicsit hosszú volt, és személyes. Legyen áldott a Te életed és (ismeretlenül) édesanyádé is. Kívánok Neked és a Bét Shalomnak Chag Szaméachot Sávuotra!
nagyon remélem ,hogy ilyen szörnyűség soha többé nem fordul elő Magyarországon !!! Senkit sem érhet még egyszer hazánkban hátrány vagy üldöztetés kirekesztés bőrszíne vallása világnézete származása miatt !!!
Nagyon oszinte hangu, erzelmekkel atmelengetett
iras! Gratula Neked rabbi Zoli!
Ezt nem ertem: teljesen „a’rja’k” zsidonak valljak magukat? Vagy ezek a fent emlitett “Klein/Weisz/Strasser/Stb”k??
dehogy is , ők akik visszatérnek
Kedves Zoli!
Nagyon jó írás (mint általában az írásaid), mindig elolvasom őket. Erős szenvedély feszül bennük, ami hitelessé teszi őket.
Én sejtem, hogy miért akarnak egyesek zsidónak lenni, annak ellenére, hogy nem azok. Széteső világunkban mindenki fogódzót, biztos pontot keres magának, és ilyen biztos pont pl. az identitás. A többségi lét, és a keresztény egyházak nem képesek ilyen identitást adni (vagy csak nagyon haloványat). A kisebbségi lét – már csak a ránehezedő külső nyomás miatt is – nagyon erős identitásképző erővel bír. Minden hátrányával és keservével együtt is emiatt lehet nagyon vonzó a zsidó lét a kívülállóknak. Természetesen az ilyen léthazugságokra nincs mentség.
A betéréssel kapcsolatban pedig meglehetősen szkeptikus vagyok. Az identitását és vallását senki nem választhatja meg. Abból úgysem tud kibújni, akár tetszik neki, akár nem. Jó példa erre a következő történet (talán meséltem neked Zoli): a Klauzál téren beszélgetek egy ismerősömmel V-vel. Odajön V-hez egy kaftános pajeszos alak, váltanak pár szót, majd tovább megy. Mondom gyanakodva V-nek, ez „gyárilag” nem zsidó. V bólogat, valóban, ez egy betért volt. Kilométerről kiszúrtam, mert úgy vitte a bevásárló szatyrát, mint egy ministráns fiú. Egyszerűen nem illett bele a képbe, hiába öltötte fel a jelmezt. Nem úgy mozgott, nem úgy beszélt, és főleg nem úgy gondolkodott, mint aki már kicsiny gyermekkora óta teszi, vagy legalább a felmenői tették. Hát ennyit arról, hogy identitást válthat-e az ember?
Szép iràs, rabbi, köszönjük, hogy megosztottad velünk!
Nagyon szép!
a szívemhez szólt
Szép, erős írás. Köszönjük.
Esély nincs az ilyen „Arisztidek” lelkigondozására? Mert nyilván volna rá igény.
Abszolúte nem tartozik a lényeghez, de T-43-asból összesen ha három készült.
Szia Zoli, és kedves Mindenki!
Megígértem, hogy itt is kifejtem a saját véleményem, mert ez a kis személyes családtörténeted, felettébb megindító. Olyan közvetlen nyitottsággal írsz róluk, mintha biztosan lehetne tudni, hogy ezt csak barátok olvassák. Pedig Te is és mindenki tisztában van vele, hogy ha az interneten közzéteszel valamit, azt öt percen belül ezrek olvasták el – páran azok közül is biztosan, akik értelmileg még mindig ott tartanak, hogy az emberi jogokat maguk akarják önkényesen és szelektíven szabályozni. És pont ezért példaértékű ez a bátorság, önzetlenség és közvetlenség, ahogy a családod már nem élő tagjainak emlékét életben tartod, hogy a vallásukat keresőknek erőt adj.
Egy biztos: a zsidóságra való büszkeség nem egy rossz tulajdonság. Legalább is alapvetően. De ezzel természetesen együtt kell járnia az önkontrollnak, alázatnak, szerénységnek, hogy a magát zsidónak valló személy reálisan átlássa a valláshoz tartozás erkölcsi és rituális feltételeit, s kiérdemelje a befogadást.
Akiben a zsidó önérzet ne adj I-ten vallási ragaszkodás nélkül, pusztán modern társadalmi hovatartozás szintjén van meg, az is elérhet I-tennek tetsző érdemeket, ha tiszteletben tart, esetleg még segít is másokat, akiknek a vallás visszaállítása és megélése meghatározó életcéljuk. Nekem is van több ismerősöm, aki, bár önmaga nem vallásos, nagyon sokat köszönhetek neki abban, hogy lelkileg támogatott a visszatérésben saját vallási gyökereimhez.
A törekvés a család hagyományainak megőrzésére és/vagy helyreállítására egy merőben kardinális kérdés a vészkorszak után felnövő nemzedék számára.
A héten magam is jártam Auschwitz-ban; dióhéjban úgy tudnám jellemezni: dermesztő érzés volt személyesen látni és érinteni a barakkok falait. Ezt talán egy másik témában bővebben kifejtem. A Shoá generációjának véleményem szerint megbocsátható a vallástól való eltávolodás, az annak gyakorlásától való félelem miatt (természetesen ha valaki ilyen, szavakkal ki nem fejezhető atrocitások után is elkötelezettnek érzi magát születésével magára vett vallása mellett, az még dicséretesebb). De a mi generációnkra, a civilizált társadalmi normák által adott biztonság, egyben kötelességet is ró, hogy újjá élesszük és tovább adjuk a hagyományokat.
A kérdés az, hogy a titkolózással és a valóság elleni hadakozással meg tudják-e védeni a gyerekeiket, unokáikat a múlt borzalmainak elszenvedői. Nagymamám, mondanom se kell, szintén átélte, méghozzá 8-10 éves kislányként. Hál’ I-tennek végigélte az életét, de mindvégig rettegett attól, hogy ez megismétlődhet és nem bízott a világi jogrendszer hatalmában – talán csak halványan reménykedett benne -, ami megakadályozhatja ennek a kegyetlenségnek a visszatértét. 11 éves koromban mondták el nekem ebéd közben, óvatosan elővezetve, hogy ki is vagyok. Egyből tudtam, hogy ha nem is tudom még, hogy ez mit jelent, én úgy vagyok teljes, amilyennek születtem és büszke lettem rá. Ezt annyiban támogatta, hogy legalább általános műveltségi szinten ismerjem a modern Izrael állam történetét, a biblia legfontosabb történeteit, a zsidó vallás eredetét, stb., persze mindezt szigorúan csak a négy fal között. Azt sosem akarta, hogy én zsidó iskolában tanuljak, vagy komolyabban foglalkozzak a vallással, mert úgy gondolta, hogy ha ilyen bizonyítványokkal felvételizem, nem diplomázhatok, nem lehet munkahelyem, és az egész családot veszélybe sodrom. Ez borzalmas lelki traumát okozott nekem, mert az ő félelme miatt nem hozhattam meg a saját döntéseimet az életemről és ebből nem kevés konfliktusunk származott. Az érettségimet nem éreztem teljesnek, mert nem abban az iskolában szerezhettem meg, ahol én szerettem volna; s nem azokat a követelményeket teljesíthettem ahhoz, hogy egyáltalán érettségire bocsátható legyek. Ezért 1 évvel később a Lauder Javne iskolában jelentkeztem kiegészítő érettségire Judaisztikából és egy barátom révén meghallgathattam Oláh János tanár úr fakultációit is. Így, ha csak rövid ideig és csupán látszólag is, úgy érezhettem magam, mint egy igazi lauderes. Ezt viszont az egész családom előtt a legnagyobb titokban tartva csináltam végig, nehogy meghiúsuljon – fontos volt, mert szerettem volna, ha a középiskolai tanulmányaimhoz kötődően legalább egy döntést önállóan hozhassak meg, még ha csak utólag is. Rögtön éreztem, hogy egy olyan útra léptem, amelyről többé nem térhetek le és nagyon is boldog vagyok, hogy ezt magamra vállaltam. Utólag elmondtam nekik természetesen.
Az a meggyőződésem, hogy a vallástól való visszatartással a szülők, nagyszülők nem mentik meg, sőt, még nagyobb veszélybe sodorják gyermekeiket, mert a hazudozások, amikről írtál, abból fakadnak, hogy a felnövők közül sokan úgy érzik, családjuk elvett tőlük valamit, ami igenis megillette volna őket és különösebb erőfeszítések nélkül akarják elérni, hogy „behozzák” az elveszített éveket és választott közösségükhöz tartozhassanak. De meglátásom szerint a többség azért mése ilyen, csak a kivételes mértékű kisebbségi érzéstől szenvedők. A vallás ugyanis I-ten törvényeinek való megfelelésről szól, aki a legfontosabbak, legalapvetőbbek közt deklarálja, hogy „NE HAZUDJ”, „NE LOPJ”, és „TISZTELD SZÜLEIDET”. Ezek betartása nélkül minden közösségből kinézik őket és akárhogy erőlködnek, nem vívnak ki maguk iránt elismerést.
Azonban azt is hozzá kell tennem, hogy Nagymamám nemcsak a zsidóság felvállalása ellen küzdött; valamennyire mindig viaskodott önmagával is, a saját zsidó identitásáért: mikor Karácsonyra készülődtünk, mindig olyan ideges volt szegény, hogy tapintani lehetett a lakásban a feszültséget; azért, hogy Nagypapámmal templomi esküvővel is megerősítse házasságát, megkeresztelkedett, de azt is csak akkor, mikor már tudta, hogy nem szül még egy gyereket (Anyukám az egyetlen gyereke), így a reverzális valójában már nem kényszerítette őt arra, hogy bárkit katolikus szellemben neveljen (az csak a keresztség felvétele után születendőkre érvényes) – ezen az apró cselen még vele is sokat nevettünk; ezenkívül legbelül mindig is büszke cionista volt és maradt – gyerekkorában még jótékonysági gyűjtéseken is részt vett a קק”ל alap részére. Egymás szemébe nézve azért mégis csak büszkék voltunk rá, hogy a Tóra népéből származunk.
(-: !שבת שלום
st
Nem is tudom, mit mondjak… Csak folynak a konnyeim…
Kedves Rabbi, azt kívánom, hogy nagyon sok erőt adjon Neked a Mindenható ahhoz az értékes munkához, amire elhivott!
nagyon jó…könnyesen jó
Megríkattál…….Apud és a férjem (nyugodjanak…) lelkes sakktársak, partnerek voltak és sosem beszélgettek olyanról…h. zsidóság…
Megrázó, fájdalmas történet. Én 61-ben születtem, késői gyerekként. Édesanyámat deportálták, Édesapám munkaszolgálatos volt. Édesanyámat amerikai katonák szabadították fel Birkeneuban. Ausztriába vitték sokad magával gyógyulni, felerősödni. Nem akart hazajönni. Azt mondta, nem jön haza, egy olyan országba, amelyik megengedte, hogy ez megtörténjen! Ennél többet nem is mesélt soha. Nem is csodálom. Soha nem bírta feldolgozni azt, ami történt! Amit tudok, azt nagynénémtől hallottam, de még leírni se merem, olyan borzalmas ami Vele ott kint történt.
Édesapám csodával határos módon menekült meg a munkaszolgálatból. Két nővére svájci menlevelet szerzett hihetetlen körülmények között. A sors tragédiája, hogy mire Édesapám haza ért, már mint a gettóba, addigra nővéreit deportálták férjeikkel együtt. Soha nem jöttek haza. Édesapám szerény becslése szerint ebből a két családból közel 100 ember pusztult el gettóban, munkaszolgálatban, koncentrációs táborokban.
Hatalmas szerelem volt a szüleimé, Édesanyám haláláig olyan szeretetben, tiszteletben éltek, amely példa értékű. Idén lenne 91. éves, Édesapám pedig 87. éves lesz májusban.
Csak remélni tudom, hogy ilyen őrületes kegyetlenség soha többé nem tud létrejönni ezen a csodálatos, Föld nevű helyen.
http://langbalu.blog.hu/2013/07/28/_megy_a_gyuru_vandorutra
Megkönnyeztem ezt az összinte emlékezést. De főleg az édesanyádat aki az ágya mellett őrzi a sosem látott édesapja arcképét… :'(
nagyon szép, én 47-es vagyok, telve ennek minden terhével,az apukám mindig azt mondta,hogy neki nincs joga mosolyogni,ezt addig mondta,míg meg nem született Barbi, és attól kezdve mosolygott!
…megkönnyeztem…vannak párhuzamok a magaméval…köszönöm szépen a megosztását, erőt ad…nem vagyok egyedül ebben a helyzetben…
Kedves Zoli Rabbi,megrázó ez a családi történet,köszönjük,hogy megosztotta velünk,sajnos minden zsidó családnak megvannak a maga szomorú történetei.Üdvözlettel egy 47-es emlékmécses,deportált szülők utóda.
Gyönyörű és fájdalmas
Köszönöm Zoli Rabbi!
Kedves Zolirabbi,1943ban születtem Apukám
nem is tudta,hogy megszülettem,15 hónaposan Szarvasról deportáltak Anyukámmal és sok ronommal egy évig Strasshof,rabszolgamunka Bergen-Belsen,Theresienstadt,de túléltem. Most jelent meg nagybátyám naplója deportálásunkról.Weiczner Jenő Ez most a sorsod kiüldözött zsidó ajánlom figyelmedbe. Üdvözöllek
Soha sem felejthetjük el,mit tett szüleinkkel,rokonainkkal az akkori Magyar Állam!
Én túlélő vagyok hatéves voltam mire emlészem a félelemre. Ma már nagymama vagyok és nemfélek, de nem felejtek!!!!