Kedves Olvasók!
Elérkeztünk sorozatunk hatodik részéhez… Sok pozitív visszajelzést kaptunk, és ez nagyon fontos a mai világban.
A történeteket olvashatunk arról, hogy emberek miért tértek át a zsidó vallásra, és arról, hogy élték meg ezt a változást, illetve mit jelent számukra a zsidó néphez tartozás.

A történetek szereplői – nagy részben – a mi zsinagógánkból indultak el ezen az úton. Ezekkel a történetekkel is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt…

Apám nem vallásos zsidó családból származik. Olyan tipikus háború utániból, ahol az a jó, ha az ember nem zsidó, vagy legalábbis nem tudják róla, mert abból előnye még nem származott senkinek. Anyámék vallásos katolikusok.

Nem emlékszem, hogy valaha beszéltünk-e otthon zsidóságról, de arra sem emlékszem, hogy lett volna egy alkalom, amikor „megtudtam”. A legfontosabb korai zsidó élményem az volt, amikor 14 évesen apám elvitt egy széderre. Akkor még haza lehetett vinni a Hágádákat, úgyhogy onnantól kezdve héber betűket másoltam, de a jelentésükről fogalmam se volt. A könyv végében volt egy lista mindenféle zsidó témájú könyvekről, úgyhogy a születésnapomra azokat kértem. Közben valakitől megkaptam Leon Uris Exodusát is. Éppen erre volt szüksége az én romantikus tinilelkemnek – elolvastam vagy ötször. Így alakult bennem a zsidó öntudat, anélkül, hogy valaha zsidó közösségben lettem volna.

Valahogy azt hittem, hogy a „zsidó világban” mindenki vallásos. Ezért amikor 16 évesen végül eljutottam Szarvasra, nagyon meglepődtem., de addigra már kialakult bennem a kép, és azt akartam követni. Addigra már az összes szabályt megtanultam a „Zsidónak lenni”-ből, és megpróbáltam szombatot tartani. Csak hát nem mertem a szüleimnek megmondani, úgyhogy egészen addig bírtam, amíg meg nem kértek mondjuk, hogy porszívózzak ki. Néhány hét után úgy döntöttem, hogy most szüneteltetem a dolgot, de ha nagy leszek, és önálló életem lesz, így fogok élni.

Meg voltam róla győződve, hogy én márpedig zsidó vagyok. Marha nagy igazságtalanságnak tartottam, hogy nekem be kell térnem, míg másoknak, akiknek épp az anyja zsidó, de nem is foglalkoznak a kérdéssel, semmit se kell tenniük. Néhány évbe beletelt, míg elfogadtam, hogy ez az egyetlen járható út számomra.

Végül 19 évesen jutottam el a Síp utcai bész din elé. Szerencsém volt, mert épp egy olyan iskolába jártam, ahonnan könnyen el tudtam menni a kikérdezésekre nap közben is. Azért ezt a lehetőséget választottam, mert ez volt. Már akkor tudtam, hogy ez kevés, hogy nem mindenki fogadja el még Magyarországon sem, hát még külföldön. De pillanatnyilag nem volt más, és ahhoz ez is elég volt, hogy férjhez menjek itthon.

Aztán láttam, hogy mennyien térnek be itt olyanok is, akik semmit nem tartanak. Elkezdett zavarni, hogy „egy szinten” vagyok velük. Többet akartam. Na meg persze az is benne volt a dologban, hogy lány vagyok, a gyerekeim anyja leszek, akik tőlem öröklik majd a zsidóságukat. Nekik nem akartam azt, ami nekem jutott. Meg akartam őket óvni attól, hogy felnőjenek zsidóként, pláne vallásosként, és aztán azzal szembesülnek, hogy egyesek azt mondják rájuk, hogy nem azok – akár Magyarországon, akár külföldön.

Már az esküvő után, 23 évesen Jelentkeztem MASA ösztöndíjra, és fél évet töltöttem Izraelben. Radnóti rabbi segítségével felvettem a kapcsolatot egy izraeli magyarul tudó rabbival, aki segített. Volt néhány találkozó – ezekre Jeruzsálemből Bné Brákba kellett utaznom. Nem igazán vizsgák vagy kikérdezések voltak, inkább beszélgetés. Aztán hosszú ideig csend. Nehéz az izraeliekkel bármit is megszervezni…

Egyszer csak cseng a telefonom dél körül, hogy akkor ma délután négyre jó lenne, ha ott lennék Bné Brákban, mert akkor megcsinálnánk a giurt. Sokkot kaptam. Minden aznapi programomat átszerveztem, hogy elindulhassak időben. Természetesen éppen aznap nem jött a busz, és vártam háromnegyed órát a házunk előtt, és persze az autópályán is dugó volt. A rabbi 20 percenként hívogatott, hogy merre járok már. Jó kezdet, mondhatom…

Végül odaértem valahogy, irány a mikve. Először kell készülni, aztán a bész din. Egy kendős néni jön, látszik, hogy alatta kopasz. Én elkészülök, ahogy otthon is szoktam minden hónapban, ő bizarr kérdéseket tesz fel, és tövig vágja a körmeimet. Aztán rám ad egy olyan nyaktól földig cipzáras, kapucnis pongyolát, amit a harediek hordanak, alatta semmi, a hajam is vizes. Így mentem a rabbik elé. Kérdés itt se nagyon van, csak ha épp eszükbe jut. Arról beszélnek, hogy tudom-e, hogy milyen nehéz zsidónak lenni, és hogy a férjemen kívül egy férfi se láthatja a hajam. Rendben van, vissza a mikvébe.

Én a medence falához állok, a bálánit (a mikvésnéni) rám (a fejemre) és a vízre terít valami ponyvát, és behívja a rabbikat. Ők gondolom, csak annyit látnak, hogy eltűnik a púp a ponyva alatt, és mennek is ki gyorsan. A néni hallgatja meg az áldásomat, ő segít ki a vízből, és ő van velem, amikor sírok. Hát vége, itt vagyok. Ezért dolgoztam. Nem számítottam erre a reakcióra magamtól, hiszen már olyan rég zsidóként élek. Egyszerű megerősítésnek gondoltam magamban.

Mikvébe is járok havonta, eggyel több vagy kevesebb, mit számít. Mégis. Boldog vagyok. Zsidó vagyok. Végérvényesen, mindenkinek.

Mivel az esküvőnkkor még csak a neológ betérésem volt meg, azt is meg kellett ismételni, méghozzá rögtön a hazatérésem után. Volt róla szó, hogy még a reptéren, de végül nem sikerült, mert aki tanú lehetett volna, eggyel korábbi géppel repült el. Azért érdekes élmény lett volna – kicsit sajnálom, hogy nem sikerült. Így másnap mentünk a Kazinczy utcába. Nem volt nagy csinnadratta, ünneplés. Nekünk már volt esküvőnk. Most itt is meg kell mutatnunk, hogy együtt akarunk élni. Ez van.

Azóta van egy kisfiam, aki még nincs másfél éves, de természetes neki, hogy Sábeszkor kidus van, ő megy, hogy az apja megáldhassa, reggelenként együtt mondjuk a mode ánit, és az áldások után övé a leghangosabb ámen.

1)
A sorozatban olvasható történetek a http://hagarorszaga.wordpress.com/ bloggal közösen kerültek összegyűjtésre, szerkesztésre és publikálásra.
2)
Az utolsó fotó kivételével, a képek illusztrációk.
3)
Az összes történet itt megtalálható.
4)
Ha valaki szeretné megosztani a világgal a saját történetét, akár a kétségeit, vagy az útkereséseit, azaz a betérésének a történetét, objektív és/vagy szubjektív módon, akkor azt örömmel közöljük!

Megosztás