Név: Marietta (1934)
Téma: Régi zsidó ünnepek, (2 vh előtti zsidó élet), Budapest.
Interjút készítette: Schlenker Ádám
A gyerekkori zsidó ünnepekkel kapcsolatban mi az, ami először az eszébe jut?
Több minden jut az eszembe, mert én egyke voltam, de az unokatestvéreimmel sokan voltunk gyerekek, mi Pesten laktunk a Lónyai utcában és nagyon sok vidéki rokonunk volt, akikkel nagy ünnepekkor mindig együtt voltunk mindig nálunk zajlott le. Volt egy nagyon helyes nagybátyám, aki a gyerekekkel foglalkozott, játékosan vezette le az ünnepeket főleg a Hanukát, és volt az apám, aki a felnőttekkel ült egy asztalnál.
A Pészach meg azért volt izgalmas és szép ünnepünk, mert a Páva utcai zsinagógába mentünk jóval a háború előtt nagyon, aranyos ki zsinagóga volt, hasonló, mint ami most áll az emlékmúzeumnál, és ott, az udvaron mi, gyerekek mindig azt néztük, hogy ki mit kapott húsvétra ruhát-e vagy cipőt. Mert ilyenkor az volt a szokás, nálunk a családban, hogy valami új ruhában villogtunk a zsinagógában és vittük az ajándékokat is.
A maceszkeresést is élveztük, mert sok gyerek volt, és aki először megtalálta a maceszt az kapott ajándékot. De anyám azt mondta, hogy ez nem igazságos, és minden gyereknek adott ajándékot, úgyhogy minden gyerek megtalálta az ő kis macóját.
A háború után ez valahogy eltűnt, elfásultak a felnőttek, mi gyerekek is elfásultunk, és nagyon sokan azt mondták, hogy feladják a zsidó hagyományokat. Aztán a legborzalmasabb a Rákosi korszak volt, nem féltünk, hanem inkább úgy belefáradtak a felnőttek az életbe, hogy úgy gondolták, hogy amiről nem beszélünk az nincs, és nem tartottuk a szokásokat már olyan alaposan.
A nagy ünnepeket igen, mindig megtartottuk, de a péntek esti gyertyagyújtás vagy kalácsszegés az már nem volt. Az pedig egy szép ünnep, péntek este mindig is emlékezetes ünnep volt nálunk a háború előtt, mert az a zsidóknál az a legnagyobb ünnep. A Pészachot, Új Évet, Jom Kippurt és Hanukát tartottunk, más ünnep már nem volt a háború után.
Sőt, az előfordult decemberben az iskolában, hogy a gyerekek kérdezgették egymást, hogy van-e karácsonyfád, és ha nincs, akkor miért nincs. Szóval, ez már nem volt az igazi, ami szép volt az a háború előtt volt.
Milyen volt a Páva utcai közösség? Mennyi zsidó élet azon a környéken?
A Ferencvárosban nagyon sok zsidó élt, úgyhogy voltak kis imaházak is, nemcsak a Páva utcában, hanem volt a Lónyai utcában is egy pici imaház, a tizenötben, bent volt az udvaron, ahova apám péntek este csakúgy lement, mert éppen hideg volt, vagy nem volt kedve a Páva utcáig elmenni. De a Páva utcai közösség az főleg idős emberekből állt, akikre gyerekfejjel visszaemlékezve nagyon tiszteletteljes felnőtteknek tűntek. Szigorú liturgiát használtak, tehát a nők és a férfiak külön ültek, és azt nem nagyon vették szívesen, ha mi gyerekek bementünk oda rumlizni.
Az idősebb férfiak imádkozni akartak és leintettek minket, hogy maradjunk csöndben, de amikor illő volt köszönteni az apukát vagy a nagypapát akkor elvárták, hogy ott legyünk. A helyre vallásos emberek jártak, de nem volt kimondottan ortodox, de neológ sem, együtt imádkozott mindenki. A háború után a kis imaházak eltűntek, mert a Lónyai utcait is lakásnak adta ki az akkori kilencedik kerületi tanács.
Zsidó iskolába járt?
Nem, én a háború előtt és után a Bakáts téren jártam az elemit, majd a Veres Pálnéba jártam, az egy nagyon szigorú, de jó keresztény iskola volt valaha. Szombaton is volt tanítás, és mentem az iskolába, nem volt mese. Mint ahogy később szombaton dolgozni is kellett, és mentünk is. Nagyon sok zsidó kislány járt a gimnáziumba, legalábbis az én osztályomban sokan voltak.
Különösképpen ezen nem volt hangsúly, tudomásul vették, hogy ez van. Fakultatív vallásoktatás nem volt, de hittanon nem volt kötelező részt vennünk, egy tisztelendő tartotta a katekizmust a keresztényeknek háború előtt a szüleim járattak külön vallásórára, a Bakáts téri iskolába járt egy tanító, tőle tanultunk hébert. A háború után apám már nem akarta, és sajnos már nem emlékszem, hogy hogyan tanultunk.
A rabbik közöl ismertem a Katonát, és egy fantasztikus kántor volt, az Abrahamson Mano.
Hogyan zajlott a családjában a zsidó hagyomány továbbadása? A szülei közül ki volt az, aki ebben meghatározó volt?
Apám volt az aki ezt nagymértékben alakította, és a háború után az ő szerepe változott meg ebben. Előtte a nagybátyám és az apám nagyon sokat meséltek az Ótestamentumról és a Bibliáról, de a háború után már semmit. Az már a mi a kútfejünkre volt bízva, mert ők már nem tanítottak nekünk többet.
Én a gyerekemet teljesen szabadon neveltem, szóval ez nem volt kérdés. Nem követeltem meg tőle. Most, hogy egyedül maradtam, talán egy kicsit jobban tartom a dolgokat.
A szüleim közül az anyám származott vallásos családból, ők vidékről kerültek fel, Abádszalókon éltek a nagypapámék. A családja másik fele pesti volt, és a vidékiek voltak vallásosabbak, ők a nagy ünnepeket mindig nálunk töltötték a Lónyai utcában. Nagyon ritka volt az, hogyha mi utaztunk az ünnepekre, anyám nagyon jól főzött, és mindig azt mondta, hogy a fehér asztalnál lehet megbeszélni az életet.
De nem vezettünk kóser háztartást, annyi volt, hogy a tejeset külön főzte, minden héten liba volt, és én gyerekként már rettentően untam a sok libahúsevést. Szombatra mindig volt kalács, és a házban volt egy pék, ahova mindig levitte a kalácsot és a sóletot megsüttetni. Más nem volt, megtartottunk az ünnepeket, de nem voltunk egy vallásos család. Pészachkor azért volt edény kaserolás és hét napig csak maceszt ettünk ez szigorúan, ez be volt tartva. A jom kippuri böjt is, gyerekeknek délig, nem kellett végig böjtölni, és az ünnepi ételeket is megfőztük. Például anyám ki találta-mert nagyon szerettük a nokedlit-hogy lehet maceszlisztből is készíteni, sütött töltött libanyakat, a sóletot rendszeres időközönként csinálta, én is így csinálom most. Egyetlenegy dolgot nem szerettem, amit anyám csinált, az a diós hal, az valami borzasztó volt, akkor nekem mindig külön csinált halat, hogy ne azt kelljen ennem.
Kóser boltok a Wesselényi vagy Dob utcában voltak, az édesanyám a tyúkot megvette a piacon és elvitte a shakterhoz és az vágta le. Amennyire emlékszem, itt a Ferencvárosban nem voltak kóser üzletek.
Az 1956-os forradalom idején mi volt a fő ok ami miatt sok zsidó hagyta el Magyarországot?
Én akkor voltam egy éves házas, és az ismerőseim, barátaim közöl nagyon sokan mentek el, és el kezdtek félni férjemnek a rokonai is. A fő ok az volt, hogy a férjem nővérei, akik akkor Kaposváron éltek, – és utána hoztuk fel őket Pestre élni -, mert Kaposváron, november közepén az volt kiírva a fő utcára, hogy
’Nem visz a vonat Auschwitzig benneteket’.
Szóval, visszatért az akkor nagyon nagyfokú antiszemitizmus, ha szabad ezt mondanom, aztán ez az amit eltettek a szőnyeg alá. Erről nem nagyon beszéltek, én azt onnan tudom, hogy mesélték, amire a férjem azt mondta, hogy akkor ne maradjanak, adják el a kaposvári lakást és jöjjenek fel Pestre.
A Kádár rendszerről azt olvastam, hogy a zsidóság, mint téma az tabunak számított, ez mennyiben volt így az Ön környezetében?
Ez nagyon érdekes dolog, mert a férjem ahol dolgozott egy nagyon helyes párttitkárnője volt, nagyon szerette, tudtuk, hogy zsidó. Én minden nagy ünnepekkor ott voltam a Dohány utcai templomban. A férjem az egyik alkalommal később jött utánam, és amikor volt a szünet, a kertben ott láttam a párttitkárnőt. Meg is kérdeztem a férjemet, hogy szerinte ez most mit jelent. Mert nem értettem a dolgot, igaz, mi nem voltunk egyik pártnak sem a tagjai. Hamár olyan párttitkár volt, mint a miénk, akkor mit keresett a templomban.
De én egy védett munkahelyen voltam, az OKISZ laborban dolgoztam, ahol a 80 % zsidó volt, és nem nagyon éreztem ezt a különbségtételt. Egyetlen egy kitétel volt akivel mindig éreztettük egymással, hogy nem vagyunk egymásnak szimpatikusak, ő nem volt zsidó. Érdekből dolgozott ott magas beosztásban, mindegy, elmúlt, túl tudtuk magunkat tenni rajta.
Mindig azt mondtuk, hogy élünk, egészségesek vagyunk, és a lelki ismeretünk szerint éljünk, és ha az én lelkiismeretem úgy kívánja, akkor elmegyek a templomba. Bár a Jóistennel mindenütt lehet beszélni, legalábbis a rabbik ezt mondják.
Mi az amit szívesen üzenne a most huszon – harmincéves zsidó generációnak akik az identitásukat keresik?
Én nagyon sokat vagyok fiatalok és idősebbek között is, és azt mondhatom, hogy a mi vallásunk az olyan, hogy mi kicsit optimistábbak vagyunk, mint a többiek, egy nagyon szép vallás és történelem, amit örökké tanulni kell. Én sokszor előveszem a Bibliát és olvasom az Ótestamentumot, annyi mindent találok benne. Mondjuk, ezeket a régi, begyepesedett szokásokat nem biztos, hogy kellene, de tudomásul kell venni, hogy vannak ilyen vallásos emberek is.
Azt gondolom, hogy a harmincas évek volt az, amikor a hagyományos vallásos zsidóság visszaszorult a hétköznapi életből, de és akkor a legtöbb zsidó már nem volt vallásos. Most ahogy látom, jobban előjön, és az a szép, hogy a fiataloknál, a második, harmadik generációban bukkan fel újra. Ez csak úgy van bennünk, és előjön, volt egy nagyon kedves baráti házaspár, akik zsidók voltak, de erről a gyerekeiknek, a lányuknak és fiúknak nem beszéltek, hogy milyen vallásúak. Egyszer a kislánya hazajött az iskolából és megkérdezte tőle, hogy „anya, miért nem mondtad meg, hogy mi zsidók vagyunk?”
Most nem érzem magamat olyan derűs hangulatban Magyarországon, mint akár még a Kádár korszakban is éltem. Mert nem úgy látom, hogy sokáig élhető ez az élet így, hogy körül kell nézni, hogy van-e rendőrautó a Dohány utcában, ami védelmet ad. Meg egyáltalán, nem kellemes, az hogy mivel ezt a kis Dávid csillag medált hordom, és nyáron amikor ülök a villamoson és látszik, és a velem szemben ül egy kulturált hölgy, kereszttel a nyakában – ami abszolút nem baj – az enyémre rámutatva megkérdezi, hogy „ez meg micsoda, miért hordja?”
Szerencsére nem vettem a lapot és visszakérdeztem, hogy „ön miért hordja a keresztet?” Valahogy el kell fogadni egymást, és nem a szerint, hogy ki milyen vallás szerint él, hanem ki milyen ember.
Szóval, én mindig ezt mondom a fiataloknak.
kislexikon:
Abrahamson Manó kántor – a dohány utcai zsinagóga világhírű kántora
Katona József főrabbi – fiatalon (1959-ben) elhunyt dohány utcai rabbi.
Kaserolás – kóserrá tenni az evőeszközöket. Pészáh előtt ki szokták kaserolni a konyhát, hogy pészáhra kóser legyen.
Maco – maca, macot, macesz, régies kiejtéssel, egyes számban. Pészáhkor eszik a zsidók
A sorozat többi része itt olvasható.
