A mindennapi tanuláson minap megkérdezték tőlem, vajon nem érzem-e igazságtalannak, hogy Facebook tele van a gyászhírek után odaírt „báruh dáján háemet”, az „igaz bíróra” mondott (szomorú) áldással, ám a világban sokkal több csodás és szép dolog van, mint szomorúság, akkor arra miért nem mondunk ilyen sűrűn áldást?
Lehet mondani áldást ha látunk valami szép dolgot?

A válaszom: persze mondjunk!

A Talmud külön traktátust szentel az áldásoknak (bráhot), ahol – többek között – fel vannak sorolva az áldások a micvákra, az ízekre, a hírekre, a látványra, és sok-sok mindenre.
Az 58b oldalon azt írja a Bráhot traktátus:
„aki valami szép dolgot lát, arra is mondjon áldást: „sekáhá lo báolámo”!”

Azaz az áldás:
Báruh átá Ádonáj Elohénu meleh háolám, sekáhá lo beolámo!
Magyarul:
Áldott vagy Örökkévaló Istenünk, akinek ilyen a világa!

Ezt az áldást kell mondani, amikor látunk egy szép embert, egy szép állatot, valami különleges virágot vagy egy csodás fát.

Napjainkban vannak rabbik, akik azt mondják, hogy ezt az áldást inkább ne mondjuk, mert túlságosan szubjektív, ám vannak akik bíztatják az embert, hogy mondjon áldást Isten csodás világára.
Sőt!!!
Ez egy nagyon különleges áldás, mert mi van akkor, ha egy nagyon szép embert látunk, ám ő nem zsidó?
Esetleg egy bűnöző?
Hol a határ a szépség megbecsülésében?
A válasz: nincs határ.

Rámbámtól, a Sulhán Áruhig azt tanítják a rabbik, hogy a szép dolgot meg kell köszönni Istennek!
És ez nem „zsidó-kérdés”, hanem ezt az áldást még akkor is el kell mondani, ha egy szép jószágot látunk!

Persze ez nem azt jelenti, hogy minden egyes aranyos kiskutya után gyorsan mondunk egy áldást, mint ahogy nem mondunk minden szomorú hír után se áldást, hanem mérlegelni kell, mi az, ami tényleg megérint bennünket.

Éppen ezért a Talmud (Bráhot 40b) bevezette az „Istennév és királyság nélküli áldás”-t. Ez azt jelenti, hogy nem mindig mondjuk ki az áldásban sem Isten nevét „háSem Elokénú” sem a „meleh háolám”-ot.
Valahogy így:
Báruh átá … sekáhá lo báolámo! – Áldott vagy Te, akinek ilyen a világa!
Vagy a szomorú híreknél:
Báruh átá … dáján háemet! – Áldott vagy Te, az igaz bíró!

Talmud szerint ez nem is igazi áldás, így az elmondásának a háláhája kevésbé szigorú.

Láthatjuk, a szépségre mondandó áldásnál meg kell különböztetni két „lelki” szintet. A „nagyon-nagyon szép” és a „nagyon szép” látványt…
Amit lerögzíthetünk: nem szabad minden szép dolog meglátásának pillanatában áldást mondani!
Amikor először látom meg azt a szép embert, vagy egy csodásan szép versenylovat, fát, orchideát, stb, akkor mondhatom az áldást, ám soha többet nem mondhatom már el szép versenylóra, fára, orchideára, csakis akkor, ha az előzőnél sokkal szebbet látok.
Tudom, hogy ezt így nehéz követni, ám Isten nevének kiejtése különleges elővigyázatosságot igényel.

Még egy kényes kérdés felmerülhet: mi a teendő, hogy egy csodálatosan szép hölgyet látunk, egy modellt, egy szépségkirálynőt?

A válasz logikus: természetesen kell áldást mondani, annak ellenére, hogy egy hölgyet tilos megbámulni, ám rátekinteni vagy észrevenni lehetséges, mert abban semmilyen szemérmetességi tilalom nincs, hisze a rabbik a szándékos és alapos „szemrevételezést” tiltották meg.
(Érdekesség, hogy más nők is mondhatnak áldást kiemelkedően szép nőtársukra.)

Összefoglalva:
Bátran mondjunk áldást a szépségre, akár Isten nevével és az isteni királyság megemlítésével (Báruh átá Hásem Elokénu meleh háolám…)

Mondjunk áldást, ha valami csodásan szép dolgot látunk. Férfit, nőt, állatot, virágot, amelyik kiemelkedik az összes férfit, nő, állat és virág közül szépségében.

De ne feledjük el, Isten neve nem játékszer, és az áldásnak nagy ereje van.
Ha egyszer már elmondtuk az áldást, másodszor csak akkor mondhatjuk el, ha az előzőnél sokkal szebb teremtménnyel találkozunk!

Megosztás