Miért utáljuk a hajléktalanokat? – gondolatok egy új törvény margójára

Ezen cikk eredetije 2018. július 9-én jelent meg a 24.hu honlapon, kvázi reakcióként egy beterjesztés előtt álló törvényre, ami – nemes egyszerűséggel – közmunkával súlytaná a hajléktalanokat.
(Ha tetszik a cikk, jelezze egy like-al 24.hu honlapon is! – Köszönöm!)
Radnóti rabbi: Miért utáljuk a hajléktalanokat?
Szorongás, undor, félelem… Egymás mellett élő furcsa szavak… A ránk mászó pók, a földön tekergő halványzöld sikló, vagy a szeretteink orvosi leleteiben olvasható bizonytalan bőrbetegség diagnózisa… Mind-mind valami ismeretlen élmény előszobája. Mi lesz utána? Félünk. Néha undorodunk. Van aminek tudományos neve is van: pl. arachnophobia… Sőt, külön wikipédiás szócikk listázza a fóbiákat
Most új fóbia ütötte fel a fejét az országban. Azokat is utáljuk és azoktól is félünk, akik nálunk szerencsétlenebbek.
Ám ennek van egy különleges üzenete! Azt mutatja, hogy nem bízunk a jövőben. Azt gondoljuk, úgyse lehet jobb: boldoguljon mindenki, ahogy tud, nekünk sem segít senki. Pedig de.
A kormánypártok és a jobbik a népakaratra hivatkozva tiltják be a hajléktalanságot. Alaptörvényi szinten. Az ellenzéki pártok a népakaratra hivatkozva teszik ugyanezt ott, ahol még van némi hatalmuk.
Azért nem érdemes ez ellen a pártokhoz fordulva tiltakozni, mert sajnos nem véletlenül értenek egyet. Helyesen mérik fel a helyzetet. Tényleg dühítenek minket azok, akik szerencsétlenebbek nálunk és félünk tőlük, de nem azért, mert eredendően gonoszak és érzéketlenek vagyunk, hanem mert a végső lecsúszás lehetőségére emlékeztetnek bennünket nap mint nap. Mindegyikük mozgó (fekvő, haldokló) figyelmeztetés: Te is járhatsz így, nagyon kevés kell hozzá. Az, hogy nem tudunk igazán szolidárisak lenni velük, talán azért van, mert a felemelkedés, a felemelés vágyánál erősebben motivál minket a saját lecsúszásunktól való félelem.
Az igazi baj a kilátástalanság, a középosztály széles rétegeinek kilátástalansága, az az állapot, amikor már nem a felemelkedés esélyét, hanem a tönkremenés, a társadalomból való kiesés veszélyét érezzük reálisabbnak. Azzal a vizionált ténnyel való szembesülés, hogy ha én nem vagyok ”ott”, akkor már csak a létfenntartás lehet a cél, míg a kiugró siker és a komoly vagyon csak a kivételezettek privilégiuma lehet.
Ha a “társadalmi remény” helyébe a félelem és a szorongás lép, ha többé nem honfitársakként, hanem ellenségként tekintünk egymásra és a képviseletünkre vagy bizalmunkra pályázó pártjaink is így kezelnek majd bennünket, az tényleg a vég.
Mit látunk ma?
Ha nyitott szemmel járunk, láthatjuk, hogy mindenkit, – teljesen érthetően -, a státuszvesztés réme ijeszt meg a legjobban. Oly annyira, hogy még a nagy tömegeiben borzasztó szociális helyzetben lévő roma kisebbséget is mozgósíthatóvá teheti a médiumokban mantrázott még rosszabbtól, azaz a bevándorlóktól való félelem. A lefelé tartó spirálnak sehol nincs vége, mindig van mit félteni és joggal véljük úgy, hogy aki megcsúszik, a semmibe zuhan.
Rabbi vagyok, és a következő kérdés teljesen jogos: miért nem tiltakozik például a MAZSIHISZ? Azért, mert a közhangulat ellen tiltakozni olyan, – úgy karinthysan szólva – mint a Nap kihűlése ellen tiltakozni.
Hiszem és tudom, hogy roppantul fontos szervezet vagyunk ám, de tudom, hogy a társadalmi szorongás attól nem fog enyhülni, hogy a MAZSIHISZ tiltakozik ellene a kormánynál vagy az ellenzéknél.
Van saját feladatunk! Nem is kevés.
A dolgunk, hogy elhitessük azt, amiben mi is hiszünk. Az ábrahámi alapú vallások – a zsidóság, a kereszténység és az iszlám – lényege épp az, hogy ami most van, az nem szükségszerű, az megváltozhat. Hogy a világ törvényei alá vannak vetve a világot teremtő Isten törvényeinek, és magunknak azt mondogatni, hogy “nincs remény”, egyértelmű tévedés. Sőt!
Meg kell értenünk, hogy senki mást nem hibáztathatunk a saját sorsunk alakulásáért. A közösség felemelkedését nem mégoly szép prédikációk fogják felvezetni vagy közvetíteni, a közösség erejét csak megtapasztalni lehet: ha egyedül nézünk szembe egy ellenségesnek tudott világgal, akkor valóban a túlélésre törekedhetünk csak – egymás ellenében. Amíg úgy érezzük, hogy azért nincs okunk segíteni, mert „nekünk sem segít senki”, addig minden tapasztaltunk ezt fogja visszaigazolni. Megtorpanunk minden lépés után.
Ennek ellenszereként találtuk ki a társadalomszervezést és főleg az egyházakhoz hasonló vagy egyházakhoz kapcsolódó társadalmi szervezeteket.
Majd 30 esztendő telt el a rendszerváltás óta. Én akkor 18 esztendős voltam. Mindnyájan “aktívan” politizáltunk. Jurta Színház, Duna kör, Batthyány örökmécses. Ott voltak a “nagyok”. Egyikük, Csengey Dénes, aki a Magyar Demokrata Fórum egyik alapító tagja volt, 1989. március 15-én a Magyar Televízió székháza előtt elmondta talán leghíresebb mondatát: „Európába, de mindahányan!
Miért idézem most őt ide?
Csengey, aki a magyar népi jobboldalnak ahhoz a részéhez tartozott, amelyikkel szemben az urbánus magyar zsidó közösség jó részében élt (él?) némi bizalmatlanság.
Pedig ő már akkor pontosan látta mik az általános emberi értékek. Európa akkor nem szitokszó volt, hanem a civilizációt, a szabadságot és az európai életszínvonalat jelentette a keleti blokknak.
Mit kívánhatok?
Legyen ez a követelés aktuális ma is! Kiáltsuk mi is! Vagy legalább vegyük észre, hogy sok ezer vagy tízezer ember nem tud valahol tisztálkodni, valahová lehajtani a fejét közöttünk, pedig „Európába” csak „mindahányan” juthatunk el, bármiben tévedett is amúgy szegény, fiatalon meghalt Csengey Dénes, ebben igaza volt.
Úgyhogy mindenki vigyen magával még egy embert kicsit közelebb oda, ahol ő tart. Érjen rá beszélgetni a magányos szomszéd bácsival, fesse ki a gyereke óvodáját, hallgassa meg, miután ételhez juttatta, egy hajléktalan élettörténetét.
Ne féljünk és ne undorodjunk!
Hiszem és vallom, nagyon kevés kell hozzá, hogy kikerüljünk a lefelé tartó spirálból és a pártok azon versenyezzenek, a közhangulatot engedelmesen kiszolgálva, melyikük tud szolidárisabb Magyarországot ígérni és építeni.
Őrizzük meg így Csengey Dénes emlékét!

Megosztás
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük