Különvélemény női rabbi és kántor ügyben

Ezen cikk eredetije  Szombat folyóirat on line változatában jelent meg. (Ott is lehet kedvelni!:)
Mondhatnók, hogy derült égből villámcsapásként érte a magyar közvéleményt a hír, miszerint a Rabbitestület néhány tagja elkezdett foglalkozni a női rabbi- és női kántorképzés kérdésével. Mármint nem úgy, hogy igen, hanem pont ellenkezőleg, hogy nehogy már. Kötelességünk elmondani a zsidó közvéleménynek, miről is van szó valójában.
Kezdjük a szikár tényekkel: Az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem (OR-ZSE) nem képez jelenleg női rabbikat és női kántorokat. Azt, hogy mostantól fogva képezzen, egyetlen döntéshozó sem kezdeményezte. Épp ezért talán nem egészen világos, miért kellett azt sürgősen betiltani, viszont engedélyezni a nők számára a tanár és szociális munkás-képzés látogatását, amelytől – természetesen – eddig sem voltak eltiltva.
A gyűlés apropójaként az összehívását kezdeményező két alelnök, Schönberger András és Markovics Zsolt – dr. Vajda Károly megbízott rektornak egy interjúban elhangzott két mondatát jelölte meg, miszerint:
„hogy lesz-e női rabbiképzés, vagy hogy mikor lesz, attól függ, hogy a fenntartó mikor fogja ezt a kérést megfogalmazni a Rabbiképző felé.
A hitközség vezetése vallási kérdésekben ugyanakkor köteles kikérni a rabbitestület szakvéleményét, így a rabbikarnak kell először dűlőre jutnia ebben a kérdésben.”
Tehát a mb. rektor és az aktuális szabályozás szerint akkor lesz női rabbiképzés, amikor a Rabbitestüket kezdeményezésére a MAZSIHISZ úgy dönt, ilyen kezdeményezés pedig nem volt.
A Rabbitestületi gyűlést összehívó két alelnök, úgy tűnik, proaktív módon szerette volna elejét venni minden “fejetlenségnek”: még azelőtt gyorsan megtiltani mindent, hogy érdemben felmerülne.
13 rabbiból 6 ment el erre az ülésre.
(Érdekesség, hogy az ülésre nem jöttek el, így a végső „határozat” megfogalmazásában sem vettek részt azok a rabbik, akik valójában kezében van a Rabbiképző jövőbeli oktatása. Akik a múltban tanítottak illetve a jövőben oktatni fognak az intézményben: Darvas István, Róna Tamás, Schőner Alfréd, Verő Tamás és én sem).
A jelenlévő 6 rabbi megfogalmazott egy határozatot, és azt egyhangúan el is fogadták.
Majd felhívtak még két rabbit (az egyik én voltam), és számu(n)kra telefonon beolvasták a lentebbi határozatot, akik azt mondták, hogy ezzel a szöveggel egyébként nincs nagy baj – majd elmondom azt is, miért nem ezzel van baj szerintem.
Ez a szöveg:
“A Rabbitestület az OR-ZSE keretein belül női rabbi- és kántorképzéshez nem járul hozzá.
Hitközségeinkben való egyházi funkciók végzéséhez nők továbbra sem alkalmazhatóak.
A nyitás jegyében, a nemzetközi trendekhez igazodva a Testület javasolja, hogy az OR-ZSE keretein belül legyen képzés nők számára tanári, szociális illetve pszichológiai tanácsadói feladatokra ugyanúgy, mint vallásfelügyelő, halottal foglalatoskodó, valamint a betérni kívánó nők számára mentori feladatokra.”

A baj elsősorban nem a 3 mondatos határozat tartalmával van, hanem a szándékával, a Rabbiképző új rektora iránti megelőlegezett bizalmatlansággal és a viták kialakulását megelőzni kívánó „előzetes betiltás” gesztusával.
A zsidó és részben a nem zsidó média világában ugyanis – az elmúlt hónapokban – komoly vita zajlott arról, hogy egy „külsős” bölcsész, egy egyébként tanult, gyakorló és mélyen hívő neológ zsidó, egy zsinagóga vallási elöljárója (gábéja) lett a Rabbiképző megbízott rektora. Vajda Károly ugyanakkor rögtön világossá tette, hogy számít a rabbikarra munkájában, ezt mutatván szinte első döntésével tanszékvezetővé tervez emelni két rabbikollégát, dr. Róna Tamást és dr. Verő Tamást és titkárrá (kvázi dékánná) egy harmadikat, Darvas Istvánt. Legközelebbi munkatársai jelentős részben rabbik lesznek.
Ezek a tények ismertek voltak minden rabbi kolléga előtt és éppen ezért rabbitestületi elnökként nem is támogattam ennek az ülésnek az összehívását, ám a Rabbitestület Alapszabálya szerint a 2 alelnök megteheti.
Így született meg ez a három mondat.
Ám ez a kérdés azonban nem zárható le ennyivel.
Éppen ezért én itt szeretném leírni az én mondataimat és a véleményemet a magyar női szerepekről és a női rabbi-kérdésről, illetve ennek beágyazottságáról a magyar, neológ zsidó hagyományban. Ezen mondatok nagy részét és még sok-sok más egyéb gondolatot 3 levélben küldtem el a kollégáimnak a Rabbitestületi ülés előtt, hogy megismerjék a véleményemet, ám a határozat megszövegezésében látszik, hogy nagy hatással nem volt rájuk. Ezért írom most le, ezzel is mutatva, hogy a Rabbitestület nem egy monolit phalanx.

  1. Általánosságban a „nőkérdésről”

Furcsa dolgot tapasztalunk a Síp utcai központ napsütötte folyosóin: néhány embert páni félelem fog el a zsidó vallási életben felbukkanó nők, pláne a tanult nők láttán. Reformzsidóságot kiáltanak és fokhagymával tárazzák be képzeletbeli coltjaikat.
Számukra a szoknya és a konty látása, említése megmagyarázhatatlan, erős frusztrációt okoz. Pedig:
Tudós és tanult zsidó nők… Milyen szépen / furcsán hangzik…
Kérem olvassunk!
Akik a 21. században bármit is felvetettek a nőkkel kapcsolatban, azok nem reformzsidók voltak, sem Magyarországon, sem a világon. Hiszen a reformzsidók számára már nincs is napirenden a kérdés, evidenciának tekintik a nemek teljes vallási egyenlőségét.
Ha valaki követi a zsidó élet mozgását, akkor látnia kell, hogy már évtizedek óta a konzervatív és még újabban és egyre inkább az ortodox irányzatban válik témává a nők vallási jogkiterjesztése.
Tehát meg kellene érteni, hogy aki felveti a női kérdést, az nem szükségszerűen reformzsidó, csak nyitott szemmel jár a 21. században. És fontos hangsúlyozni, hogy semmilyen tény nem támasztja alá, hogy az, ha erről beszélünk, veszélyezteti a zsidó vallásgyakorlatot. Sőt, az édesanyák (vagy a nagynénik) aktivitása, műveltsége inkább segítheti a zsidó életforma továbbadását.
Az, hogy ezek a folyamatok zajlanak, tény, szeretni nem kötelező senkinek, hogy így van, nem tudomásul venni viszont szándékos vakság volna.

  1. Női rabbiképzés Magyarországon

Ez a döntés, ha valaha megszületik, az emancipáció vége lesz, nem az eleje. És éppen ezért jelenleg nem is ez a releváns kérdés számunkra, most nem itt tartunk – ezért nem volt bajom a határozat tartalmával, hogy most még nem. Nem volt bajom vele, csak feleslegesnek éreztem.
Mert ezer és ezer kérdés van még ezelőtt.
Nem arról kell rabbitestületi határozat, hogy képezzen-e női rabbit az OR-ZSE szeptembertől, hanem arról kell elgondolkodni mindenkinek, hogy megtegyük-e egy első lépést „valami” irányába… Igen vagy nem?
Előbb arról kéne vitázni, hogy elfogadjuk-e legalább a modern ortodoxia centristáinak a döntvényeit. Olyan óriásokét, mint Moshe Feinstein, vagy Henkin rabbi.
Pl: Imádkozhatnak-e hangosan kaddist a nők elhalt szüleik után. A női rabbiképzést elutasító ortodoxok szerint igen,  Frölich Róbert szerint nem. (Saját magamat nem szeretném forrásként hozni…) Azaz van itt kérdés bőven, mielőtt eljutunk a női rabbiképzésig.
A női vallási szerepek témájában való – akár részleges – tisztánlátásig még le kell folytatnunk pár beszélgetést és végig kell hallgatni pár konferenciát, sokat és alázatosan kell tanulnunk.

  1. Elképzelt női szerepek Magyarországon

A vallásjogi vita nem spórolható meg három mondatos deklarációkkal. Az ilyen vitákban a felek Bibliai és Talmudi mondatokat idéznek, értelmezéseket vezetnek le és döntvényeket írnak. Nyilvánosan mérlegelik az érveket és az ellenérveket.
Ez a Rabbitestületben évtizedek óta elmaradt, és egy darab 3 mondatos határozat nem fogja mindezt pótolni.
Hol vannak a neológ rabbinikus viták és érvelések a kérdésről? Miért nem olvashat róla – minőségi szinten – a honi zsidó közösség… (egy-két írást nem számítva…)
Mi legyen például azzal, aki nem „divatfeminista”, hanem valóban elkötelezett zsidó? Mit tegyen egy olyan lány, aki nem menőzni akar azzal, hogy például tfilint köt, hanem a sábát, a Talmud Tóra, a cedáká és a kásrut után tényleg több micvát akar teljesíteni, vagyis a Tórát önmagáért, “lismá” szereti. És hát vannak azért még más kérdések is, amelyeket nem lehet megoldani minden változtatás elvi lehetőségének „megelőző jellegű” betiltásával.

  1. Önállóság vagy központi direktíva?

Néhány hónapja, Kardos Péter főrabbi, a rabbikar legidősebb tagja még a médiavitát elindító Fináli Gábornál is egyértelműbben tette le a garast a nők beszámítása mellett.
Mi történne, ha mondjuk jom kipur után Kardos Péter beszámolná a nőket a minjenbe? Kiátkoznák? Hérem alá raknák? Megvonnák a nyugdíját?
És itt jön a neológ mozgalom 150 esztendős kérdése: Döntsünk-e úgy, hogy ezekben a kérdésekben minden rabbi azt csinál, amit akar és legyenek-e autonómak a közösségek? Vagy éppen ellenkezőleg legyen domináns központi akarat? (Ahogy a kommunizmusban elegánsan hívták: demokratikus centralizmus)?

  1. Ne kérdezzük meg a nőket saját magukról?

A halahikus mellett a közösségi előkészítés is hátravan még.
Mielőtt döntünk róluk, esetleg kérdezzünk meg előtte nőket, hogy vannak-e olyan aktív és tanult vagy tanulni vágyó közösségi emberek közöttük, akik igényt tartanának az elmélyült tanulás további lehetőségére – a neológia keretein belül!
Ez nem azt jelenti, hogy Tórát olvasnak vagy a minjenbe akarják magukat számoltatni, hanem, hogy akarnak-e tanulni, mint az ortodox rabbinők, akik bizony fejfedőben és a női karzaton tanítanak és döntenek háláhikus kérdésekben és eszük ágában sincs a férfiakkal elvegyülni.
És ha már valaki egyáltalán egalitáriánus víziókkal „riogat”, előtte bátran kérdezze meg a nőket, hogy ők szeretnének-e a minján tagjai lenni!! (Ha már a nőkről határoz bő tucat férfi, legalább előtte hadd mondhassanak maguk a nők is valamit!)

  1. Az amerikai példa

Az amerikai Ortodox Unió például nemrég úgy döntött, hogy nem támogatja női rabbiképzést, bár egyelőre tudomásul veszi, hogy egyes ortodox közösségekben női rabbik tanítanak, és nem zárja ki ezeket a közösségeket. De! Ugyanakkor elkülönített egy igen tekintélyes összeget női törvénymagyarázók, “poszeket”-ek, azaz nem rabbi feladatot betöltő vallási vezetőnők képzésére, akik pl. nőket oktatnak majd és ismerik a háláhá alapjait, sőt a felépítményeit is.
(Valljuk be legalább magunknak őszintén, hogy a Tóra, a Sulhán Aruh és a Talmud-ismeret azért nem ördögtől való dolog… Még az asszonyoknak sem…)
Azt tanulhatjuk az Ortodox Uniótól, hogy aki a női rabbik képzésére azt mondja, “nem!”, mondja meg azt is, milyen közösségi vezető szerepet tart elképzelhetőnek nők számára. Vagy maradjanak a konyhában vagy a felmosóvödör mellett és váltsák valóra a “Kinder, Küche, Kirche” alapelvét?
Aki azt mondja, “nem!”, elindítana-e egy ilyen képzést, mint amilyet az Ortodox Unió, illetve a brit ortodoxok is csinálnak?
Aki azt mondja, “nem!”, lobbizna-e pénzért egy ilyen képzés beindítására?
Az 5779. zsinagógai esztendőt akár a nők vallási szerepének megvitatására is áldozhatnánk, hátha tovább jutnánk végül ennél a három sornál.

  1. Kik vagyunk, hová tartozunk?

Van a nőkérdésnek egy tágabb kontextusa is: ha tudjuk, hogy a neológia története, sőt maga a megszületése sem független külföldi hatásoktól akkor máris felmerül a kérdés, hogy ma milyen irányzatok felé kívánunk tájékozódni, milyen a viszonyunk a konzervatív közösségekhez, a modern ortodoxiához?
Nagyon fontos témák vannak előttünk. A fentiek mellett – a teljesség igénye nélkül – a vegyesházasság, az LMBTQ mozgalmakkal való kommunikáció, az élelmiszeripar, a moszlim migrációs hullámhoz fűződő viszonyunk, a keresztény-zsidó-moszlim vallási párbeszéd.
Bármilyen topikot is veszünk elő, mindenek előtt tárgyaljuk azt végig! Mindenki vezesse le, támassza alá, publikálja le az álláspontját, aztán kell majd összeülni határozatot hozni. Nem holnap vagy holnapután – előkészület nélkül, Hűbele Balázs módjára…
És nem rögtön az egyik legnehezebb falatról, a női rabbik és kántorok képzéséről kell tárgyalni. Jókora késésben vagyunk mindezzel, de ennyire azért nem hajt a tatár.

  1. A törékeny zsidó jövő

Az ország teljes területén – a nem zsidó iskolák kivételével – 130-an kértek tőlünk zsidó hitoktatást – a közoktatás teljes spektrumán.
Ez mit jelent? Kis ferdítéssel azt, hogy a következő nemzedékben 130-an terveznek vallásosak lenni – egész Magyarországon. (ha közben nem veszítünk el senkit. Ha a lányokat nem számoljuk be és marad kb. a fele az embereknek, az, ha jól vannak elosztva, hat működő minján. (Amennyi ezekből a gyerekekből esetlegesen elmegy más irányba, annyi talán becsatlakozik a zsidó iskolákból, de ha az elmúlt évtizedet nézzük, ebben azért nem nagyon bízhatunk).
Nem az a veszély fenyegeti a közösségünket, hogy túlzottan nyitott lesz és „felhígul”, hanem épp az, hogy elfogyunk. Ennek fel nem ismerése a határozatot megszövegező 6 kiváló kollégám – már elnézést kérek – legnagyobb tévedése.
Nem lehetne ezzel foglalkozni a képzelt „veszélyek” elhárítása helyett?
Akár közösen az ortodoxiával, a haszid alapú EMIH-el és a reform közösségekkel?
És ahelyett, hogy azon gondolkoznánk, milyen nemlétező problémát oldjunk meg, lehetne egy kicsit dolgozni egy létező és súlyos probléma megoldásán is!
Ki kell dolgozni egy kiruv-programot, azaz, hogy hogyan érjünk el minél több embert!
Csináljunk ehhez egy cselekvési stratégiát! Tanácskozzuk meg!
Beszéljen mindenki a tapasztalatairól, hogy mit és hogyan lehet elérni Pesten és vidéken.
Tűzzünk ki célt magunk elé, melyik közösség mennyivel növekszik majd!
A problémákat nem lehet két-három határozott mondattal betiltani, valódi munkát igényel a kezelésük.
Kezdjük el végre!

Megosztás
error

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük