Ez a kép – számomra – a megdöbbentő 20. század kórrajza.
Egy házaspár.
Mindenki ismeri őket.
Ikonok voltak – azok maradnak.
Örökkön örökké.
Elszakíthatatlan szerelem.
Összegabalyodó 20. század.
A fájdalmas 20. században (el)menekülnek zsidó hitüktől.
Mint sokan a kortársaik közül.
Lehet elemezni és magyarázni, ám tény marad.
Mint 44 november.
A menetből 22 zsidót kivégző tálas andrást nem érdekli az Istenkeresés és az Ecloga.
Arcpirító 20. század.
A férfit zsidóként ölik meg Abda mellett.
Sík Sándor, zsidó származású piarista pap temeti el a Fiumei úti temetőben.
Aki 43-ban, a Bazilikában megkereszteli a házaspárt.
Aki 30-ban bevezeti őt a katolicizmus alapjaiba.
Aki Szegeden apaként viseltetik a huszonéves egyetemista irányába.
Felfordult 20. század.
A nő 70 esztendeig viseli az özvegységet.
És a nevet.
Soha nem ment el holokauszt megemlékezésre.
Soha nem engedte be férje verseit zsidó antológiákban.
Sohavégetnemérő 20. század.
Közös sírjukra a tisztelők mégis köveket visznek.
Köveket és köveket.
Mert megdöbbentő a 20. század.
Amikor minden megfordult.

„Vele csak úgy lehetett beszélgetni, ha Miklós is az asztalnál ül. Nem szerénység ez, nem is szerénytelenség, nem is megfontolás szülte magatartás: ez az ő lénye. Mindig is így volt. Mindig a Miklós verse volt a szándék és a cél, ezért ébredt reggel, ezért varázsolta otthonná a Pozsonyi úti lakást, ezért pörkölt kávét, ezért törölte le az asztalt, ezért tanított. És mégse, dehogyis volt ő mártíralkat, a világ örömeitől elforduló, úgynevezett költőfeleség. Akár kislány és menyasszony korában, Radnóti Miklós feleségeként is ő volt a korcsolyán futó, sítalpakon repülő ifjúság. Aki csupa báj, és mégis csupa keménység. Aki ha társalog, ha kirándul, ha kenyeret keres, minden dolga mögül az asztalra figyel, melyen a papír, a papíron a költő tollat szorító keze fekszik.”
(Zelk Zoltán Fanniról)

Megosztás