Egy igaz mese Ilan Ramon emlékére —- (Életmesék XXXIV.) – Esti mesék IV.

torah-scrollSokszor nehéz megérteni az életet – felfogni a felfoghatatlant.
Ilyenkor szoktunk mesélni…
A talmudi korban, midrásoknak hívták ezeket a meséket.
Azóta eltel majd’ 2000 esztendő, és mind a zsidó hagyomány, mind midrások tovább élnek.
Sőt, napról-napra bővülnek, mert továbbmeséljük őket gyermekeinknek!
Február elseje van.
2003-ban, ezen a napon befejeződött valami, ám el is kezdődött.

Akkor kezdjük el a mesét!
Hol volt, hol nem volt…
Nem is olyan régen és nem is olyan messze történt az a történet, amiről most szólni szeretnék nektek, ám mégis sokkal korábban kezdődött el.
Számunkra fontos minden pillanat. Elejétől a végéig. Ez a mi mesénk.

Mintegy 3000 esztendeje történt.
Mózes felment a Szináj hegyre, és ott leírta a Tórát, amiképpen az Örökkévaló Isten – Ádonáj – megparancsolta neki.
40 nap és 40 éjszaka diktálta az Örökkévaló Isten a Tórát, és Mózes szorgalmasan leírt minden szót.

És a nagy és jó Isten elmondta Mózesnek:
“Ez a Tóra. És csakis ez a Tóra fogja vezetni a zsidó népet nemzedékről nemzedékre. A Tóra tökéletes. Segíteni fog minden pillanatban.”
Néha Mózes megállt egy-egy pillanatra ebben a fárasztó munkában, és megkérdezte
„Örökkévaló Isten, miért teszek kis koronákat a betűkre, hiszen sokkal gyorsabban végeznék, ha nem volnának?”maxresdefaultAz Örökkévaló Isten megnyugtatta, és mesélt neki rabbi Akiváról, aki még nem született meg, ám egy nap olyan szépen fogja magyarázni a Tórát, hogy minden kis koronára felfüggeszt egy-egy törvényt. (Talmud, Menahot 29b)

És Mózes leírt mindent, és amit nem írt le a megjegyezte és elmondta az embereknek. Mindez így történt.
A hagyomány a miénk…
Megkaptuk a Tórát ott, a Színáj hegyen. Koronáival és dallamaival együtt.

És jöttek a későbbi korok későbbi emberei.
És mindenki megtanította a gyermekeiknek.
És a gyermekek megtanították az ő gyermekeiknek.
És ők megtanították a gyermekeik gyermekeinek.
És sok-sok zsidó tanította meg másik sok-sok zsidónak. Rabbik és egyszerű emberek.
És amire a gyerekek 13 évesek, azaz “bár micvá”-k lettek, tudták a betűket és a Tórát.
És a gyerekek ünnepélyesen elénekelték a szavakat és a dallamokat.
És ez így történt.

Ismerjük a történetet, mert hallottuk a szüleinktől vagy a mestereinktől, akik megkapták a szüleiktől és mestereiktől, akik megkapták Mózestől, aki egyenesen a nagy és jóságos Istentől, Ádonájtól kapta.aron-habrit-2Ez a Tóra, – a kőtábla – ment a vándorló zsidókkal a sivatagban helyről-helyre. Elhelyezték egy frigyládába, amit erre a célra készítettek el.
A dallamait, a szavait és a tudást meg a szívükbe rejtették.

Nagy ereje volt a ládának. Isten ereje volt benne.
A Tóra szövegét lediktálta Mózes, amit egy tekercsre írtak fel.
Egy kóser állat bőrére, egy kóser madár tollával, és fekete tintával.
Az eredetiről másoltak mindegyiket.
És mindegyik Tórát kóser állat bőrére írtak, egy kóser madár tollával, és fekete tintával.

És amikor Mózes már nem tudta írni, megtanította az embereket – a szigorú törvények alapján – , hogyan kell Tórát írni, és elmondta, hogy milyen emberek írhatnak Tóratekercset.
Ez a másoló soha nem írhatta a Tórát fejből, nem számított milyen bölcs volt, mindig csak másolhatta egy másikról.
Tórát Tóráról.
És mindegyik Tóra mellett mindig volt egy zsidó ember, aki tartotta, aggódott érte, őrizte a dallamait és tanításait a szívében, ahogyan kell. (Sulhán Áruh, Jore Deá 271, 281, 274)

Ismerjük a történetet, mert hallottuk a szüleinktől vagy a mestereinktől, akik megkapták a szüleiktől és mestereiktől, akik megkapták Mózestől, aki egyenesen Istentől kapta.

Nehéz idők jöttek.
A zsidók már nem tudták a Tórát fizikailag megtartani, ám akkor is őrizték a szívükben. A szavakat, a dallamokat.
Ha lehetőségük volt, hogy írjanak egyet, akkor azt mindig kóser állat bőrére írtak, egy kóser madár tollával, és fekete tintával.
Az eredetiről másoltak mindegyiket.
Mindegyik Tórát kóser állat bőrére írtak, egy kóser madár tollával, és fekete tintával.
És mindig akadt egy ember, aki fel tudta olvasni. Elénekelte és elmondta az embereknek.

Ismerjük a történetet, mert hallottuk a szüleinktől vagy a mestereinktől, akik megkapták a szüleiktől és mestereiktől, akik megkapták Mózestől, aki egyenesen a nagy és jóságos Istentől, Ádonájtól kapta.

maxresdefault2Így éltek a zsidók.
Túléltek / túléltünk mindent. Az ókort. A középkort. Az újkort. A legújabb kort.
És elérkeztünk a huszadik század közepére.
Szomorú évek voltak. Menekülés. Fájdalom. Könnyek. Reménytelenség.

Tudták a rabbik, az egyszerű zsidók, hogy Tóra nélkül nem lehet élni.
Ezen tekercsek közül egyet becsempésztek Bergen-belsen-be, a lágerbe, ahol annyi, de annyi testvérünk élt és remélte a másnapot.

Az ősi ima ott életre kelt…
“Éc hájim hi, lámáházikim bo” – “Az élet fája volt azoknak, akik hozzáérhettek”.

Ez nem volt egy nagy Tekercs, mint általában a Tórák, azt hamar felfedezték volna.
Egy picike kis tekercs volt. Alig tenyérnyi. Piciny betűkkel. Nagyon nehéz volt megírni.
Egy rabbi csempészte be a lágerbe Amszterdamból.
Ő már nem látta meg a tábor felszabadulását, de átadta a szavakat és a dallamokat, – az élet eme ajándékát – az embereknek, akik őt körül vették.
A Tóratekercset odaadta egy 13 éves kisfiúnak, aki éppen ott a lágerben volt “bár micvá”, a parancsolat gyermeke.
A rabbi megtanította őt a szavakra és a dallamokra.Sofer_STaM

Ismerjük a történetet, mert hallottuk a szüleinktől vagy a mestereinktől, akik megkapták a szüleiktől és mestereiktől, akik megkapták Mózestől, aki egyenesen a nagy és jóságos Istentől, Ádonájtól kapta.

Véget ért a rémálom. Véget ért a fogság.
A háború után, ez a gyermek is felszabadult, és magával vitte ezt a kis Tórát, az élet ajándékát.
Elvitte messzire-messzire, egy új országba, egy nagyon-régi új országba.
Az országot a népéről nevezték el: Izrael.
Lakosai sokat szenvedtek, ám ragaszkodtak Istenükhöz, a jóságos Ádonájhoz, aki vigyázott rájuk, a történelmükre, a Tórájukra, és az országukra.
És ez a kisfiú szintén sokat szenvedett, ám ragaszkodott Istenhez, mert Isten jó.

Annyi tudományt tanult, amennyit csak tudott.
Tudni akart mindent a teremtett világról.
A csillagászati fizika professzora lett.
A munkahelyén együtt dolgozott egy fiatal és tehetséges fiatal fiúval.
Ez a fiú nem élt a holokauszt idején, 1954-ben született. Ám édesanyja átélte Auschwitzot, és édesapja harcolt Izrael függetlenségéért.

Ez a fiatal fiú megkapta azt a kis Tóratekercset.
Ugyanazt a Tórát, ami az életet és a reményt adta a Bergen-belseni foglyoknak.
Amit Amszterdamból csempésztek be a lágerbe.
Amit egy szófer írt, aki tudta a törvényeket és megfelelő ember volt.
Amit kóser állat bőrére írtak, egy kóser madár tollával, és fekete tintával, amint Mózes írta és parancsolta, és ahogyan tanították a mesterek nemzedéken keresztül.
Ahogy a rabbik elénekelték és elmondták az embereknek.

Ez a fiatal tudós magával vitte ezt a kis Tóra tekercset az űrbe:
Így nyilatkozott előtte:
„ez a tekercs szimbólum, jobban mint bármi más, a zsidó nép minden túlélő képességének a szimbóluma. Beleértve a borzalmas időket, és az utat a borzalom napjaitól, a remény, a hit és a jövő napjai felé.”

sts107-s-002És sem ő, sem a másik 6 űrhajós, sem ez a kicsiny Tóra nem tért vissza a földre.
Mindannyian láttuk, ahogy a hét lélek felszállt az Örökkévaló Istenhez, aki teremtette őket, és aki teremtette a Tóra betűit, amiket feketével írtak, és a csillagokhoz hasonlóak.
“haotijot porhot” – “A betűk tovaszálltak…” – Az égi fény részei lettek.

És valahol, valahogyan a világmindenségben – messze-messze, sok-sok tudós és bár micvá tanítvány énekli a dallamokat.

És így történt, higgyétek el.
Ezt is a mi Tóránkból tudjuk, ami most is itt van, valahol a világban, itt a kezünkön, a szívünkben.

Ilan Ramon, az első izraeli űrhajós, 2003. február 1-én veszítette életét.
Zéher Cádik Livráhá – Igaz emlékéből fakadjon áldás!Ilan_Ramon,_NASA_photo_portrait_in_orange_suit