Név: V. T (1928)
Téma: Régi zsidó ünnepek, (2 vh előtti zsidó élet), Budapest.
Interjút készítette: Schlenker Ádám 

Az Ön családjában hogyan tartották meg a zsidó ünnepeket és a Szombatot?

A háború előtt a szüleim vallásos zsidók voltak, én a Bethlen téri elemibe jártam otthon kóser háztartást vittünk, a Szombat meg volt tartva, az üzlet zárva volt és a telefont nem vettük fel. Bátyám meg én is zsidó iskolába tanultunk. A nagy ünnepek alkalmával templomba jártunk, a szüleim vettek templomi helyjegyet, és mi minden pénteket és szombatot templomban töltöttük.

Mi neológok voltunk, az anyai nagyszülők voltak ortodoxok. Ennek ellenére a szüleim baráti ismeretségi körében nem voltak ortodoxok, egy volt, anyámnak a testvére hozzáment egy celldömölki emberhez, aki inkább ortodox volt, mint neológ. És volt az anyai nagybátyám, aki szintén nagyon vallásos volt. De anyámnak az egyik húga meg fiú testvére viszont annyira vallástalan volt, hogy nem zárta be szombaton az üzletét.
Az anyai nagyapám sokáig az újpesti ortodox hitközség elnöke volt. Újpesten volt ortodox és volt neológ templom. Amikor náluk voltam, akkor mindig nagyon büszkén vitt magával, mint az unokáját az ortodox templomba. A Virág utcában ahol a nagyszüleim is laktak, volt a templom, olyan száz személyes lehetett, ahogy visszaemlékszem, és ez általában teli is volt.A neológ templom most is megvan, a Berzeviczky utcában, az ortodox templomot már lebontották. A nagyszüleim, bár nem volt szoros a kapcsolat velük, nagyon szerettek engem, de nem szóltak bele a nevelésembe, nagyapám időnként megkérdezte, hogy hol tartok, mit tanulok, de a többit rábízták a tanítókra meg a szüleimre. Ha a nagyanyám tett is néha megjegyzést, hogy anyám nem vezet eléggé kóser háztartást, de mást nem szólt.

Apám neológ volt, ő nem járt mindennap templomba, csak péntek-szombaton ment meg az ünnepekkor. Mondjuk érdekes volt, hogy amikor bar micvók voltunk, és megkaptuk a tfilemot és elvárták, hogy minden reggel tfilem légoljunk. Aztán abbamaradt persze, nem sokkal később jött a háború, és sok minden gondunk volt, hogy evvel foglalkozzam.

Apám annyira nem volt vallásos, így nem tanított minket, ezt rábízta a tanítókra, de az fontos volt számára, hogy bar micvó legyek, szóval így éltünk családi életet. Ő Vas megyéből származott Egyházaskeszőn született, a nagyapámnak Nemeskocson volt üzlete, amit közösen vezetett a testvérével, azt elvitték Ukrajnába, ott halt meg, az egyik testvérét 1941-ben elvitték Kamanyeck Podolszkba, mert nem magyar állampolgár volt, őt és a férjét meg a gyereket ott ölték meg. Ők is textilesek voltak, pontosabban vegyeskereskedés volt, ahogy az faluhelyen lenni szokott.
Pészachkor a szédert megtartotta, bár nem annyi hókuszpókusszal.
Jam kippurkor gyerekként csak fél napot kellett böjtölnünk, akkor anyám hazajött a templomból, adott nekünk enni, majd visszament. Bár micvo után egész napot böjtöltünk.

A szüleim a nagy ünnepekkor vettek helyjegyet a templomba, és az egész család ott volt.
A helyjegy az úgy volt, hogy pénteken és szombaton mindenki odaült, ahova akart, kivéve az elöljárókat, nekik meghatározott helyük volt, de ünnepekre meg kellett venni a helyjegyet. Meg kellett mutatni a helyjegyet a bejáratnál, ez a szokás mindegyik templomban megvolt.
Édesanyám volt a vallásosabb, ő ugye ortodox családból származott, a parókát már nem vette fel, mikvébe nem járt, a nagymamám viszont parókás volt, szegény, bőven hordta, amíg el nem vitték Auschwitzba. De tartotta a kóser háztartást a szülei kedvéért is, hogyha jönnek hozzá tudjanak enni nála.
A túlzásoktól mentes volt, arra figyelt, hogy mi is tartsunk valamit, pészachkor megvolt az edénycsere, levittük a pincébe az edényeket, felhoztuk a másikat, nagytakarítás volt ahogy az egy zsidó családnál kell, hogy legyen. jom kippurra meg anyám megvette a tyúkot vagy a kakast a kepóréra.

Ez tartott 1944-ig, akkor elvittek minket, apámat Bergen Belsenbe, engem meg a bátyámat Dachauba, ott halt meg mellettem, anyám itthon maradt a gettóban. Miután hazajöttünk, nyoma sem volt a kóser háztartásnak, ugye semmit sem találtunk meg, apám hazajött 1945 szeptemberében, én júliusban, attól kezdve olyan nagy zsidó élet nem volt nálunk. Még első időben tartottuk a nagy ünnepeket, aztán lassan az is elhalt. Édesanyám, bár tartotta magát ahhoz, hogy disznóhúst nem evett, de nem vezetett kóser háztartást.

Az jött magával, hogy felhagytuk a zsidósággal, annyi fájdalom és gond volt. Nézze, nekem 48 rokonomat ölték meg, az anyai nagyszüleimet, az apám anyját, a nagyanyámat, akit 87 évesen elvitték Auschwitzba, csomó unokatestvért, nagynénit, szóval minden fontosabb volt, mint a zsidóság.

Mennyiben számított zsidó környéknek a hetedik kerület?

Mi a Dohány utcában laktunk, a kereskedők majdnem mind zsidók voltak, a mi házunkban volt két fűszeres, egy zöldséges, meg egy fűszeres: mind a kettő zsidó volt, velünk szemben volt egy csemegés, az is zsidó volt. Dob utca jellemzően zsidó volt, a kocsmák is nagyrészt zsidó tulajdonban voltak. Az Elekék az egy kocsmáros család volt, a közelükben lévő is az övéké volt. Pénteken csak a vallásos zsidók zártak be, a nagy ünnepekkor viszont mindegyik be volt zárva. ros hasónekor és jam kipperkor zárva voltak, de például szombaton nem, mert kiskereskedőként nem tudták megengedni maguknak, hogy bezárjanak, mert egy élelmiszerboltba vagy dohányárus állandóan jöttek a vevők. Az apám bezárt, mert textiles volt, megtehette azt, hogy csak hétfőn menjen be.

A hitközségnek nem volt köze hozzá, hogy ki és mikor zár be, őket csak egy dolog érdekelte:, hogy befizessék a hitközségi adót. Ezt mindenkinek minden hónapban be kellett fizetnie. Minden hónapban megjelent az adószedő a nyilvántartás alapján, és jövedelem arányosan beszedte az adót, mert a háború előtt törvény volt, hogy mindenkinek kell valamelyik egyháznak adót fizetnie. Arra nincs rálátásom, hogy mire fordították, mert akkor gyerek voltam még. Gondolom, hogy segélyezték az időseket belőle.

A környéken rengeteg kóser üzlet volt, vágoda, úgy emlékszem, hogy én vittem el a tyúkot, a Hernád utcában volt a sakter. Úgy volt, hogy megvettük az élő csirkét a piacon, megfogtuk és elvittük a sakterhoz, levágta lehet, hogy le is fosztották a tollát és anyám megfőzte. Lehetett rendelni kóser libát is, azt házhoz hozták.

Szukkotkor a templomban raktak ki szükét, mert a házakban nem lehetett helyhiány miatt.

Keresztények is laktak a környéken, és amíg nem jöttek el a megszorító intézkedések addig látszólag minden normális volt. Utána volt, aki teljesen megvadult és volt, aki normális maradt. 1943 elején kezdődtek a beszólások, hogy ’rohadt zsidó’ meg a verekedések, addig ilyen nem volt. Előtte is volt lappangó antiszemitizmus, de én legalábbis nem emlékszem, hogy bármikor bárki megszólított volna, rossz megjegyzést tett volna. A házban is, a lakók többsége keresztény volt alattunk, köszöntünk egymásnak mindig. A többi fiúval együtt fociztunk a Városligetben ott volt a Társaskör, és délután egytől alkonyatig ment a futball. Ott közösen játszott mindenki, senki nem tudta, hogy ki a zsidó és ki nem az. Én sportoltam, volt a VAC, a Vívó Atlétikai Club ami egy tipikusan zsidó egyesület volt. Majdnem minden barátom ott volt, a Zsidó Gimnázium tornatanára volt az elnöke, én a háború után is ott sportoltam, kosárlabdáztam és asztali teniszeztem, amíg fel nem oszlatták a Rákosiék.

Én amikor bekerültem oda akkor majdnem mindenki zsidó volt, -ha jól emlékszem az egyesületet 1906-ban alapították-de a felszabadulás után amikor újjá alakult akkor volt már benne keresztény tag is. De ebből semmi probléma nem volt, jól megvoltunk együtt, aztán a Rákosiék betiltották.

Milyen emlékek jutnak eszébe a Bethlen téri iskoláról? 

Az egy nagyon jó iskola volt, az első két osztály fiúosztály a harmadik és negyedik már koedukált volt, nagyon jól éreztem magamat, semmi probléma nem volt. Hittan tanár volt, aki rendszeresen tanította a zsidó történelmet, és megtartottuk az ünnepeket. Elvárták, hogy templomba is elmenjünk. Mi a Bethlen téri templomba jártunk, ami tele volt, mert az egész környéke erősen zsidó jellegű volt, itt az István és a Dembinszky utcák végig. Ez egy neológ templomnak számított. Szombaton nem volt tanítás, mi vasárnap jártunk iskolába. Akkor bementünk reggel nyolc órára délig vagy egy óráig. Akkor napközi nem volt még, és mentünk haza.

Hébert tanultunk, de sok nem ragadt meg bennünk. Meg a Bibliát, aztán azt a gimnáziumban a Zsidó gimnáziumba, oda 1944-ig jártam, akkor elvittek minket, de utána már nem mentem vissza az iskolába, mert amikor visszajöttem el kellett tartani jó anyámat, mert apám csak jóval később jött haza, Később persze tanultam tovább, de akkor nekem nem volt kedvem visszatérni az iskolába. A Zsidó Gimnáziumnak gyönyörű temploma volt, az első emeleten, az Abonyi utcai iskola Pest egyik legszebb iskolája volt, ma is az, külön volt a lány és a fiúiskola, és annak az első emeletén hatalmas nagy templom volt, aztán megszüntették. Rabbi és kántora két hittan tanára volt a gimnáziumnak, akkor nyolc osztálya volt. Háború után elköltöztették a Rökk Szilárd utcába, és utána nem adták vissza az épületet.

Az osztálytársaimnak a hatvan százaléka elpusztult, akik megmaradtak azok nagyrészt szétszóródtak, sokan elmentek már ’45-ben, aztán még többen ’49-ben és a maradék elment ’56-ban, kevesen maradtunk. A sporttársaim közül hárman maradtunk itthon, mindenki szétspriccelt, Amerikába, Kanadába, Ausztráliába.

1945 után a Rákosi korszakban mennyire volt jellemző a zsidó ellenesség, hogyan szánt meg a közösségi élet?

Ez egy nehéz kérdés, mert az köztudott dolog volt, hogy a Rajkot és a Kósát leszámítva az egész vezetőség zsidó volt a Rákosi-féle csapatban. Hivatalosan vallásról nem beszéltek. De az ismert dolog volt, hogy a háború után a kisnyilasokat felvették a Kommunista Pártba, tehát nem volt filoszemita a társaság. Magyarország általában sohasem arról volt híres, hogy filoszemita volt. Itt a lakosság túlnyomó részében az antiszemitizmus benne volt, benne van és lesz sajnos. Az, hogy most megint ennyire előjött az nem véletlen.

1956-ban nagyon el akartam jönni, de a feleségem nem akart. Nős voltam, két gyerekkel, én nagyon menni akartam, már ’49-ben el akartam menni, akkor nősültem, – egyébként a Scheiber Sándor adott minket össze, és az esküvőnkön a szerelemről beszélt – de a felségem nem akart jönni, érthető, mert nem akarta itt hagyni egyedül az édesanyját. Az ő apját 40 éves korában megölték Ukrajnában.

Én Amerikába akartam menni, mert ott voltak távoli rokonainak. Izrael akkor egy ködös valami volt, még Kanadára gondoltam aztán mégis itthon ragadtunk.

A gyerekeinek hogyan adták tovább a zsidó hagyományt a feleségével?

Nekem két lányom van, mind a kettő felnőtt, mivel én nem voltam túl vallásos, és ami vallás belém szorult az a szenvedések miatt még inkább eltűnt. Mert abból indultam ki, hogyha Isten végignézte a Holokausztot akkor valami nem stimmel. De arra vigyáztam, hogy mindent tudjanak, nekik rögtön megmondtam, hogy ők zsidók, mivel jár, mi az előnye és főleg, hogy mi a hátránya. A feleségemmel mindent elmondtunk nekik, hogy ami a vallásban fontos, ők döntsék el, hogy mit akarnak csinálni.

Egyik sem lett vallásos, de erős zsidó identitásuk van, hála istennek mindketten itt élnek, szép nagy családom van, négy unokám van. A nagyobbik lányom házasság az vegyes házasság, de a vejem nagyobb zsidó mint én. A kisebbik lányom első férje is zsidó, a K. P.. A második férje az nem zsidó, de ugyanúgy nevelték a gyerekeiket. Tudják, hogy zsidók, és majd eldöntik, hogy mit akarnak.

Mi az amit szívesen üzenne a most huszon-harmincéves zsidó generációnak akik az identitásukat keresik?

Egy érdekes dolog, én azt szoktam mondani, hogy az ember magával hordozza, amit otthonról hozott, ezt nem lehet kikerülni, én soha sem voltam egy vallásos ember, de a minta meg volt. Amikor a szüleim meghaltak, természetes volt, hogy bevágtam a ruhámat és Kaddist mondattam egy évig, fel sem merült bennem, hogy ne csináltam volna meg. Nem azért mert hittem ebben, hanem azért, mert ezt láttam, ezt hoztam magammal. Ma már egyáltalán nem hiszek a vallásban, de hozzáteszem, hogy a magyar hitközség mindent megtesz azért, hogy az ember ne legyen zsidó mert olyanokat művelnek hogy az katasztrófa.

Amit én üzenek az, hogy mindenki legyen büszke arra, hogy zsidó, az, hogy tartja a vallást vagy nem az másodlagos, de ne felejtse el, hogy ő zsidó. Izraelre nagyon büszke vagyok, voltam is kint, feleségemmel végigjártunk az országot, kint voltunk egy hónapig és mindent megnéztünk abban nem vagyok biztos, hogy ott élnék, de nagyon büszke vagyok rájuk.

kislexikon:
Bar Micvo – felnőtté avatási ünnepség 13 esztendős korban
Tfilem – a tefilin „népies” neve – imaszíj
Tfilem Légolás – tfilint felrakni.

A sorozat többi része itt olvasható.