“Hoztam nektek három fényképet…” – Somodi Henrietta fotókiállítását megnyitó beszédem

10644588_10201675247121760_2126874925294014205_oElhangzott 2014. október 6-án, a Bálint Házban, Somodi Henrietta művészettörténész és judaista fotókiállításán (A mellékelt fotók szintén a kiállítás anyagát képzik)
———————————
Tisztelt Hölgyeim és Uraim, Kedves Henrietta, Bálint ház vezetése!

Eljöttünk, hogy megnyissunk egy csodálatos fotókiállítást. Ez a képanyag egy, nem oly’ rég megírt könyvnek lett az alapja.
Én is hoztam ma nektek 3 fényképet a zsidó történelemből, és ezeket szeretném átadni nektek.
1)
Az első fénykép a Tórában található. Így olvassuk a teremtéstörténetben (Mózes I. 1/27):
וַיִּבְרָא אֱלֹהִים אֶת-הָאָדָם בְּצַלְמוֹ, בְּצֶלֶם אֱלֹהִים בָּרָא אֹתוֹ זָכָר וּנְקֵבָה, בָּרָא אֹתָם.
„Azaz Isten megteremtette az embert a saját képmására, Isteni képmásra teremtette őt, férfinak és nőnek teremtette őket”

A héber szó „celem” jelentése képmás.
A modern héber nyelvben ezt a szót használják a fotóra és a fénymásolásra is: például: „máclemá” – fényképezőgép.
Tehát az első fénykép, amit hoztam nektek, ez mi magunk vagyunk, a magunk emberségével és isteni tulajdonságainkkal.
És szeretném feltenni a kérdést: Mi is az „isteni” az ember-ben?
Leginkább, hogy az ember a természetes ösztönöket legyőző szabad akarattal bír. Tud választani jó és rossz között.
Azaz megkaptuk a szelektív emlékezés lehetőségét is. És most nem az iskolás gyermekek leckét elfelejtő szelektív emlékezetéről beszélünk :), hanem a felnőtt emberéről, ami számunkra azt jelenti: „én úgy döntöttem, hogy ezt megőrzöm, azt továbbadom”. Lett légyen az egy mese, egy történet, egy emlékkép vagy éppen egy fénykép.

Ez a kiállítás erről szól.
A zsidó történelemről és az emberről, aki eldönti, hogy fontos neki a saját múltja.
Hálás vagyok a művésznek a képekért.

10694416_755683854491171_6841533346275131238_o2)
A második fénykép szomorúbb egy kicsit.
גַּם כִּי-אֵלֵךְ בְּגֵיא צַלְמָוֶת לֹא-אִירָא רָע כִּי-אַתָּה עִמָּדִי שִׁבְטְךָ וּמִשְׁעַנְתֶּךָ הֵמָּה יְנַחֲמֻנִי.
A 23. zsoltár szimbolikus sorát hoztam el magunknak:
„Még ha a halál árnyékvölgyébe járok, akkor sem félek, mert Te velem vagy, a pálcád és a botod, amelyek vigasztalnak engem.”
Amellett, hogy ez egy nagyon erős vizuális hatást kiváltó zsoltársor, ismét ott szerepel benne a „cál/cél” héber szó, mint árnyék.
Amikor a zsidó temetőkről és sírkövekről beszélünk, mindenképpen kell beszélnünk a zsidó életfilozófiáról.
Ha baj van, a zsidó ember visszatekint a múltba. Betűkkel és imákkal keresi a vigaszt. Megkeresi Ábrahámot, Izsákot és Jákobot.

Sírköveket látunk a képeken.
Az elveszejtés fájdalma és az elengedés ereje van minden sírkő mögött.

Eszünkbe jut az az ima, ami a zsidó vallás egyik legemblematikusabb imája a Káddis.
A zsidó ember gyászában, könnyek között egy Istendicsérő himnuszt mond el, a Káddist, ezzel köszönve meg a Mindenhatónak, hogy akit szeretett és most elveszített, ő itt volt a földön, és megköszöni, hogy a közelében lehetett, megköszöni, hogy akit éppen elenged, ő élt.

A sírkövekbe verseket vésnek bele, amely megőrzi szeretteink nevét. Itt is látható egy ilyen. A zsidó életfilozófia – ha ilyet lehet mondani – az elengedés és a gyász művészete.
Az emlékezés nélkül, az imák nélkül, a héber betűk nélkül, nincs zsidóság.

Ez a kiállítás erről szól.
A képeken láthatjuk, hogy betűk vannak a szőnyegeken, a kapukon, és a sírköveken, láthatjuk, hogy a zsidó ember soha el nem feledi a szavait és a betűit.
Hálás vagyok a művésznek a képekért.

3)
Két objektív emlékezés után szeretnék mesélni egy szubjektív fényképről. Vagyis sokról. Az úgynevezett “Auschwitz album“-ról.
56 oldal és 193 fénykép, ami a halál szól.
Mivel a képeket két német SS fényképész készítette, így a dokumentumok kizárólag azt mutatják meg, amit a nácik be akartak mutatni, azt hogy nemsokára meg fog szűnni a zsidóság.

10661684_10201675249241813_5330823686968327353_oÉs részben így is történt.
Magyarország vidéki falvai, városai…
Árván álló zsinagógák, amiben nincs aki egy héber betűt is elmondjon.
Temetők, melyeknek egyik felén sírkövek vannak, a másik felén zöldellő gyep, mert már nincs, aki oda temetkezzen.
Ám számunkra ezen temetők minden fűszála – egy-egy síremlék!

És ne feledjük! A fájdalom albuma mellett majd’ mindenkinek megvannak saját családi fényképei.
A nagymamáról vagy a nagypapáról.
Ezt vigyük magunkkal minden utunkon!
És persze ott vannak a fényképek mögé mesélt történetek és történelem.
Ezeket meséljük el, írjuk le, publikáljuk! Bárhol, ahol lehetőségünk van.

Tisztelt Hölgyeim és Uraim!
Körbenézünk, és megérezzük, hogy a fényképek kéréssel fordulnak hozzánk: gyűjteni kell!
A képeket, a meséket, az emlékeket, a hangokat.
És ez a kiállítás erről szól!
Egy lépés a történelem a történelmünk útján.

Szeretném én is megköszönni a kiállítást befogadó Bálint Háznak a lehetőséget és persze a krónikásnak, Henriettának azt az alázatos munkát, amit immár két évtizede végez.

Én csak három fényképet hoztam nektek a zsidó hagyományból, az emlékező ember fényképét, az imádkozó zsidó fényképét és a mesélő gyermek fényképét.

Ám fogadjátok ennél sokkal nagyobb szeretettel Somodi Henrietta sok-sok emlékképét, a zsidó-magyar történelmünk ujjlenyomatát, amelyre mindenkinek emlékeznie kellene!10516730_10201287508668541_1251112917019234937_n