Három mese az életről és a tapasztalatról

pew-studyÍrtam három mesét.
Nem is tudom miért.
Csak fájdalmamban eszembe jutottak a szavak.
Aggódom.
Ennyi és nem több.
Ám ez már így is rengeteg.

1)
Hol volt, hol nem volt, messze országban élt egy bácsi. Őt mindenki csak becézte. Ő volt a “Pici bácsi”. Sikeres ember volt. Bájos és szeretnivaló.
jate_2012_45_1-2_1Volt egy kis játékgyáracska a faluban, ahol lakott. Azt vezette. Néha angyalokat gyártott, néha ördögöket, néha csak egyszerű homokozólapátokat.
Szépen eléldegélt.
Időnként jöttek különleges megrendelések. Bizalmasak. Akkor picit több pénze lett. Máskor meg nem volt szerencséje, és akkor akár egy nap alatt veszítette el az alkalmazottjai éves fizetését.
A faluból a tehetséges emberek már mind elmentek, így senki sem zavarta meg az idillt. Ő ha kellett segített, ha kellett mesélt, és ha kellett, akkor hallgatott.

Ám a fák nem nőnek az égig.
Eljött a nap. Mennie kellett.
Senki sem kérdezte, hogy miért és hogy hová.
Legendák keltek lábra. Aztán csak csönd lett.

A faluban nem tudták, hogy mennyire hiányzott neki a napi rutin, a kávé, az információ, a szavát leső emberek és a puszta csicsergés.
Csöndben ülve egy játék sem ér semmit.

Lassan elfeledték a hanglejtését, a parfümjének és a hajlakkjának illatát.
Ám szerdán felhívták egy másik játékgyárból.
Ígértek neki barátságot, beszélgetést és játékot.
Azonnal postázták az állandó belépőt a városi nagy strandra és a standion díszpáholyába is, ahol pont olyan szék volt, amilyenben ő mindig is ült.
Egyet kértek tőle: továbbra is csak azt csinálja, amit eddig…
Ha kell, akkor segítsen, ha kell, akkor meséljen, és ha kell, akkor hallgasson.

És Pici bácsi csak azt csinálta, amit egész életében. Elvállalta ezt is, mert ő mindig bájos volt és szeretnivaló.
És tudta, mégiscsak jobb egy kényelmes székben ülni, mint a falu legnagyobb templomának hideg és kemény székében.

2)
Találkoztam egyszer egy szabóval.
A nevére már nem is emlékszem, csak arra, hogy lelkes volt és nagyon naiv. Én pontosan tudtam, hogy ez a párosítás nem sok jót ígér, ám ő továbbra is csak varrta az öltönyöket, az ingeket és a nyakkendőket.
chagall_museum_nice_creation_manVarrt ígérvényre vagy akár két jó szóért.
Néha bejártam hozzá, és ültünk együtt csöndben. Néztem a kezét és a szemét.

Közben mindig azt mondogatta, „előre kell néznünk most, mert rengeteg feladat van előttünk”.

Teltek-múltak az évek.
A szabó megőszült és görnyedtebb lett.
Az élete sem lett színesebb, mint a szeme alatt barnuló táskák, ám ő továbbra is hitt a “régi iskolában” és fércelte a kart a háthoz, a gallért a mellrészhez, mert remélte, hogy mindig lesznek emberek, akiknek fontos, hogy ne egy gépsor, hanem egy érző és álmodó ember sokszor hibázó keze készítse el az ünnepi ruhát.
Szerettem a közelében lenni, mert szép volt az aurája.

Minap láttam az újságban, hogy meghalt a szabó.
Elmentem a temetésére.
Rutinosan felvettem a leértékelésen vásárolt „Made in Cambodia” öltönyömet. És csak ott – a hidegben állva – vettem észre mit is tettem.

Édes könnyek gyűltek a szemembe. Az emlékekre gondoltam. Leültem és fejemet lehajtottam a térdeim közé. A szabóra gondoltam, és azon tűnődtem, mikor lesz egyszer olyan világ, amikor a saját rohanó szubkulturánk mellett észrevesszük azokat az értékeket, amelyeket az emberek két kezükkel hoznak létre. Szeretve és alázattal.

Ültem a hideg padon és szavakat keresve köszöntem meg neki, hogy megtanultam rajongani azokért a célokért amikben a szépség és az igényesség dominál.
Meghalt, ám a lelke betöltötte az egész világot.

Aznap éjjel vele álmodtam…
Felém repült. És megszólított:

CAM00336~2Rabbi, az előbb láttam a lelkedet…Körülvette a testedet.
Egyedül álltál a zsinagóga közepén és becsuktad a szemed.
Rabbi, láttam kerested a múltat, az általam elmesélt és megvarrt ezer évet.
Rabbi, tudom, hogy mit mesél neked a közös történelmünk, hogy ott él a kérdés, vajon éles szikével meg szabad-e nyitni a mellkast.
Beletekinteni és látni a lüktetést.
A dobbanást. Az életet.
Vajon, miénk-e a szívdobbanás és a csönd, ami két dobbanás között van?

Rabbi, bízzál bennem!
A bizonytalan lépéseidet fokról-fokra vezetem fel az égbe nyíló lépcsőn.
első fokon vetkőzöd le a álarcokat,
második fokon a hazugságokat,
harmadikon a félelmeket,
negyediken a pofonokat,
ötödiken a sebeket,
hatodikon a testedet,
hetediken…

Izzadva riadtam fel. Láttam, ahogy a fény éppen elfut. Láttam, hogy a szabó ajándékot adott nekem.
Úgy nézhettem, ahogyan még soha embert: ártatlan kíváncsisággal.
Ő már nem tudja, de a szabadságomat adta vissza.

Láttam a szabót és tudtam, annyiféle dolgot megtanul az ember, ahogyan árnyaltabb lesz idővel.
Az érzékei és az érzelmek bölcsülnek.
Megtanultam, hogy a magányban gondos törődéssel szelídülünk.

Láttam a szabót meghalni. Ültem a szobám sarkában, és a fájdalmas kérdésem nem enged megmozdulni: mi marad nekünk?
Mi marad, ha csak szeretni és adni akar az ember?
Drága szabó, ha lehet ilyet mondanom, szeretlek.

3)
Hol volt, hol nem volt, jött a városunkban egy nő.
Karolának hívták.

Nem volt már igazán fiatal, sőt valójában ő sem tudta hány éves, 25? 35? Nem volt csinos. Rövid vörös haja volt, kicsit molett. Nem foglalkozott a nőiességével, ezért sokan fiúnak is nézték, de ez mind nem is érdekelte Karolát.
Csak a cél érdekelte. Mindig: a cél.
Valamit elérni, hozzáérni, tudni róla, birtokolni és mindezeknek nagyon örülni.
Ez a vágy meg kortól és nemtől független.
Ám egy vonzó tulajdonságát mégis meg kell említeni: ha kellett, kedvesen tudott mosolyogni. Bárkire. Mert az bizalmat szül.

Karola messziről jött a városba.
Az emberek összesúgnak a háta mögött és a piacon meg a templomban pletykák sora indult el Karoláról.

Viktória azt mesélte róla, hogy maga Karola mesélte neki, egyszer egy vendégségben evett egy mákos bejglit. Annyira ízlett neki, hogy azon nyomban elhatározta: máktermesztő lesz.
Lelkes volt. Vásárolt telket, melegházat, mákmagokat. Elültette őket, ahogyan kell – és családja nem lévén – , éjjel-nappal becézgette a növényeit.
Már a második évben a gubói és a mákszemei messze földön híresek lettek. Ízletesek és zamatosak. De ki tudja, hol van ez az ültetvény?

BZ4LWZ5L8ZWHAHXHCH7HFHEH3HILUZWHJHPHJHNH1Z8LRR5LZRUHAZ5L9ZUHUZ7LVZ6HAHRLCHIHAHMHOHGH1HXH5ZEkkor Jakab bácsi Viktória szavába vágott, hogy ő pontosan tudja, hogy Karola egyszer látott egy hernyót felmászni a legszebb mákszáron. Lassan és elegánsan araszolt felfelé.
Addig-addig nézte, hogy beleszeretett a hernyóba.
Rögtön eladta az egész gazdaságát és elkezdett hernyókkal foglalkozni.
Cikkeket publikált a hernyók kommunikációjukról és érzelmi életükről. Naphosszat nézegette a hernyók mozgását és szőrszálaik hullámzását.
Sokszor csak ült és meditált a hernyófarmja melegében.

Az emberek kíváncsian hallgatták, ám az iskola pedellusa, Dávid úr odaugrott a kör közepére és megbízható forrásokra hivatkozva mondta el, hogy Karola, ebben az őt körülvevő némaságban egyszer meglátta egy vitorlázógép karcsú repülését.
Ámulatba esett a sebesség csodájától.
A hernyóit szabadon engedte és másnap megvette és megrendelte az összes aerodinamikai szakkönyvet.
Falta a betűket és a képleteket. Megtanulta fejből a szakirodalmat.

Tudására nemsokára felfigyeltek a szakmában és a kutatók összecsodálkoztak, hogy honnét is jött ez az alig huszonéves nő, aki a disszertációját “a vitorlázó-repülőgép szárnyaira koraősszel rárakodó páracseppek repülést befolyásoló hatásáról” címmel summa cum laude írta meg.

Ám a könyvét – ennek ellenére – senki sem vette meg.
Elkeseredett és a kandallóban égette el aerodinamikai könyvtárát.

Karola nézte-nézte a tüzet, ahogy az megsemmisít minden betűt és leírt tudást.
Rájött, ő inkább segíteni akar – önzetlenül.
Proktológusnak tanult. Soron kívül egy esztendő alatt végezte el az egyetemet.
Sokak szerint ez lehetetlen, mondta ekkor Ábris bácsi, akinek a szavára mindig is adtak, de ha Karola ezt állítja, akkor ez biztos igaz, hiszen miért is hazudna…
Ábris bácsi folytatta a pletykákat, hogy ő szomszédja a saját szemével látta, amikor az emberek sorba álltak a magánrendelésén.
Karola finommotorikáját, precizitását és kedvességét már az orvosi honlapok fórumain is csak dicsérték.
Ám azt mesélték, hogy ő mégsem lelte örömét a munkájában. Elrakta a diplomáját a szekrénye aljára és elköltözött a városból.
Ekkor jött a mi városunkba.

Karola most munkát keres. Az emberek látják, ahogyan megy fel és le az utcák sűrűjében.
Nézi a hirdetéseket. Válogat. Látja, hogy egy banknál keresnek ablakmosót.
Elmosolyodik – Tisztaság. Rend. Ez kell nekem.

נפש בתנועה - יואב ניומןBemegy a HR osztályra.
Még mindig nem csinos. A vörös haja borzos, kicsit molett. De szépen mosolyog. Bárkire.
Leül.
Csinos szőke fiatal lány az osztályvezető. Kézfején egy apró macskás tetoválás látható.
Megkérdezi Karolát, hogy mihez ért.

Karola félszegen mondja, hogy ő máktermesztő és hernyószakértő, hogy doktori fokozta van a vitorlázó-repülőgép szárnyaira koraősszel rárakodó páracseppek repülést befolyásoló hatásáról és ott van a fiókban egy proktológiai szakorvosi diplomája

A fiatal lány zavartan rámosolyog és ismét megkérdezi:
“Tessék mondani, Ön mihez ért?
De ugye tetszik tudni, hogy itt, ebben a házban nagyon-nagyon sok ablak van, és nem csak három-négy, mint a lakásokban… És Ön még sohasem csinált ilyet…”