Miért lettem zsidó? – a hosszú várakozás — (Betéréstörténetek V.)

Elérkeztünk sorozatunk ötödik részéhez… Az előző történeteket 2098-an olvasták el egy hét alatt.
Mint tudjátok ebben az új sorozatban, történeteket olvashatunk arról, hogy emberek miért és hogyan tértek át a zsidó hitre, arról, hogy élték meg ezt a változást és mit jelent számukra a zsidó néphez tartozás.
Amikor elkezdtem összegyűjteni a történeteket reméltem, hogy ez sok embert fog érdekelni, és sok emberben fog megszüntetni előítéleteket.
A történetek szereplői – nagy részben – a mi zsinagógánkból indultak el ezen az úton. Ezekkel a történetekkel is szeretnénk tisztelegni előttük, a gér cedek-ek, az igaz betértek előtt…
0319111933

Nyolc éve kezdett el érdekelni a zsidóság, ám az idő múlásával a mögötte álló indítékok elhalványultak. Eleinte csak a kíváncsiság hajtott, de azután az is lelkesített, hogy megpróbáltam a befejezett zsidó felmenőim útját valahogy folytatni ezáltal.

Zavaros korszakom volt, de a zsidóságot egyre közelebb éreztem magamhoz, rokonnak tartottam a zsidó vallást, érthetőnek és emberközelinek találtam. Ez korábban nem volt így – ezért volt arra szükség, hogy megismerjem jobban a zsidóság kialakulását, hagyományait és törvényeit.

Ekkor kezdtem el héberrel is foglalkozni. Pár nap alatt tanultam meg az álefbétet (héber ábécét), de bizonyos betűket még egy kis ideig összecseréltem, de ezzel sok gondom nem volt. Úgy gondoltam – ahogyan most is gondolom – hogy a héber nyelv valamilyen szintű ismerete elengedhetetlen azok számára, akiket érdekel a zsidóság – származástól függetlenül. A betérés előtt egy évekig tartó „magángyorstalpalón” ismerkedtem kívülről a vallással.

set-brit-milahSzóval nem volt könnyű megtenni az első lépést. Mivel fiú vagyok, ezért az ügy még sokkal bonyolultabb is, mert “be kellett vállalnom” a körülmetélést, amihez azért nem kis bátorság és elhatározás szükséges.

De úgy döntöttem, hogy nekilátok. Előtte még azért kicsit kutakodtam, elolvasgattam mások véleményeit, beszámolóit a betérésekről és annak menetéről. Érthető módon tudni akartam, hogy mire vállalkozom a betéréssel kapcsolatban. Mennyire is leszek “valid” a világ zsidóságának, a magyarországi zsidóknak és egyáltalán önmagam számára? Mennyire tudok majd magamra zsidóként is tekinteni? Vajon ha elkezdem azt híresztelni magamról, hogy zsidó vagyok, akkor azzal el is van fogadva minden, bebocsátást nyertem? Ezek a kérdések sokáig megmaradtak bennem, talán még most sincs kész válaszom mindegyikükre.

Elindultam a rögös úton, felvettem – én és kétségeim – a kapcsolatot egy budai rabbival. Mondani se kell, hogy már tudtam jól, hogy kit kell megkeresni, az interneten alaposan körüljártam a témát. Támogatóim a zsidóságból nem akadtak, hiszen nem is akartam senkivel megosztani, intim folyamatnak képzeltem el a betérést. Ezt most is így látom.

Tehát egy magyar neológ rabbi és én. Mivel járható útnak csak a neológ betérés tűnt – ezért ezt választottam. Kacérkodtam az ortodox betérés gondolatával is, szívesen csináltam volna végig, de “egyelőre” megelégedtem a neológiával is, hiszen itt is volt bőven kihívás. A rabbi és köztem az első találkozás megtörtént, én meg először szembesültem azzal, hogy mennyi mindent kellett még tennem a zsidóságért azon kívül, amit én elképzeltem. Mondani se kell: sokkal többet.

Korábban azt gondoltam, hogy a neológok “világiabbak”, felhígult társaság, ahova könnyű bejutni – ahogy belőle kikerülni is.

funeral-starErről a sztereotípiáról hamar kiderült, hogy nem állja meg a helyét: saját szememmel láttam, hogy a neológiában is komolyan veszik a kásrutot, a sábeszt. Ez persze nem volt elsőre nyilvánvaló, mert ahogyan értesültem a dolgokról kezdetekben, az egész neológiát valami teljesen felszínes kis látszat-zsidóságnak gondoltam.

A rabbi személyének kiválasztásában fontos volt számomra a fiatalosabb, kevésbé „dohos” zsinagóga környezet – egy olyan hely, ami valamiféle „zsidó klubként” is működik. Ez nem véletlen – az ilyen atmoszférában könnyebb elvegyülni.

Az első beszélgetésünk során mondta a rabbi, hogy menjek el egy péntek esti imára, nézzem meg, hogy mi zajlik. Azon az első sábesz estén, bár felkészültnek gondoltam magam, az imarend teljesen érthetetlennek tűnt. Amikor még otthonról elindultam, felkészültnek éreztem magam és úgy gondoltam, hogy a héberemmel valamennyire boldogulni tudok majd. Mivel imádkozó zsidó férfiak közé kerültem, igazán szégyelltem volna magam, ha csak álltam és bámultam volna. Aztán persze arra is rájöttem, hogy a született zsidóknak semmi kifogásuk nincs ez ellen, szívesen segítenek…

Arra számítottam, hogy szorgalommal egy neológ betérés letudható egy év alatt, ezért már az egy év leteltéhez közeledve vártam, hogy szól majd a rabbi, hogy ideje volna már a vizsgára készülni. Ez nem jött el, én pedig csalódott voltam kicsit – persze mindig találkoztam olyasmivel, amiken meglepődtem, hogy még nem tudtam. Így hol úgy éreztem magam, hogy már tudok eleget, hol pedig úgy, hogy még semmit se tudok.

Közben megtanultam az ima ütemét felvenni – vagyis gyorsabban olvasni héberül. A sábeszi és hétköznapi imarendet is megtanultam. Tudtam, hogy mi után mi jön, hová kell lapozni ha Ros Hodeskor hálélt mondunk és így tovább. Csak egy dolgot nem tudtam megszokni: hogy nem számítottam bele a minjenbe.
Olyan voltam, mint a levegő…

Egy fájdalommentesnek nem nevezhető, de várva várt brisz után már úgy éreztem, hogy fel fognak gyorsulni az események, de még fél év telt el azután is, említésre méltó események nélkül. Persze az ünnepeket, amiken részt vettem, azokat mind jobban át tudtam élni, kialakult a közösségtudatom. Jól esett ez a belső változás. Túltettem magam azon is, hogy mások mit gondolnak rólam vagy a betérésről.

Természetesen a nagy napra való felkészülés közepette körbekérdeztem, hogyan is folyik a vizsgáztatás, de ezek sajnos nem voltak túlságosan pontos beszámolók. Arra viszont rádöbbentem, hogy sokkal több időt kell szentelnem az áldások szövegeinek begyakorlására és az ünnepi ételek elkészítésének mikéntjéről legalább elméleti ismereteim kell hogy legyenek. Ezeket ugyanis korábban, beállítottságomból adódóan, kissé elhanyagoltam hiszen engem az egészből sokkal jobban lekötött a teológiai oldal, a törvények, a hetiszakaszok.shabbat-just-do-it

Későn jött felismerésemnek megvolt a böjtje – szégyelltem, hogy sokáig nem voltam járatos a zsidóság ezen gyakorlati aspektusában.

Zsinagógába eljárni, imádkozni és csak úgy általában részt venni az ünnepeken még nem elég, ezt bárki megcsinálhatja, ha éppen van elég szabadideje. Tenni is kell, cselekedni, mert enélkül az egész értelmetlen. Önmagam előtt is hitelesnek kell lenni, magamat se csaphatom be – nem csak másokat. Úgy éreztem, hogy ahogy haladtam a cél felé, a feladat egyre nagyobbnak tűnt. Képes vagyok én erre? Hónapról hónapra vettem komolyabban az egész betérést és mikor már valamennyire a célegyenesben voltam, akkor lett nyilvánvaló az, hogy mások megítélésétől függetlenül ez milyen hatalmas, komoly tett.

Végre eljött a várva várt pillanat, majd két évvel azután, hogy nekivágtam a tanulásnak – a rabbi úgy döntött, hogy eléggé felkészült vagyok és a szorgalmammal is meg volt elégedve. Csak ennek a két feltételnek a teljesülésével jöhetett létre a betérés. Akkor már hónapok óta legalább másnaponta jártam a zsinagógába – persze ez még nem volt biztosíték számára arra, hogy ez a jövőben is így fog maradni. Megértettem akkor is a kétkedését, hiszen gondolhatja azt a rabbi, hogy ez a betérés csupán egy fellángolás, amitől az idő múlásával elmegy majd a kedvem.

A bét din előtt találkoztunk még egyszer, a rabbi kikérdezett és megmondta, hogy még miket kell átnéznem át. Jó volt, hogy így többé-kevésbé tudtam, mit kell majd tudni a vizsgán.

A betérést csoportosan végzik, bár bizonyára vannak egyedi esetek is, amikor csak egy ember miatt ül össze a bét din. Az én esetemben össze kellett gyűlnie még pár olyan betérőnek, akik többé-kevésbé velem kezdték. Magára a vizsgára már nem emlékszem pontosan, de a menete hasonló volt, mint amiket már leírtak mások is.abraham_13

Megkérdezték tőlem, hogy hajlandó vagyok-e a micvákat magamra vállalni, osztozni a zsidó sorsban. A válaszom természetesen az volt, hogy igen. Bevallom, hogy amikor eljutottam erre a pontra, már nagyon kételkedtem abban, hogy valóban „be fognak-e venni a csapatba”, átmegyek-e majd a vizsgán, annyira felkészületlennek éreztem magam. Mindez persze egyáltalán nem volt összhangban azzal, hogy mennyit olvastam, tanultam. Magam lepődtem meg a legjobban azon, hogy mennyire izgultam, milyen rosszul szerepeltem – de a külső szemlélők, a dájánok valószínűleg nem így gondolták, mert aznap felvettek a zsidóság soraiba.

Az vizsga után a mikvébe mentünk, ahol a lányokhoz hasonlóan a víz alá kellett merülnöm, majd a bróche után zsidóként jöttem ki belőle.

A mikve után a rabbival beültünk a Carmelbe – először ettem kósert úgy, hogy az „ért” is, kipával a fejemen róttam az utcákat. Egy idő után azonban azt levettem: elkezdtem félni. De az sem volt akármilyen érzés: már joggal félhettem attól hogy lezsidóznak. Azóta a szeptemberi nap óta minden zsidóként történik velem.kéz

1)
A sorozatban olvasható történetek a http://hagarorszaga.wordpress.com/ bloggal közösen kerültek összegyűjtésre, szerkesztésre és publikálásra.
2)
Az utolsó fotó kivételével a képek illusztrációk.
3)
Az összes történet itt megtalálható.
4)
Ha valaki szeretné megosztani a világgal a saját történetét, akár a kétségeit, vagy az útkereséseit, azaz a betérésének a történetét, objektív és/vagy szubjektív módon, akkor azt örömmel közöljük!