Az én utam…

Kedves Barátaim,
Viharfelhőt és némaságot érzek az utóbbi napokban.
„Nagy”-politika és „hitközségi”-politika. – Senki sem mer megszólalni.
Szoborháború, amikor a bálványok egymásnak ugranak…
Most olvastam egy betérési beszédet a neten… Egy mondat megragadta a figyelmemet:
„Mivel nem fogadom el, hogy valakit a származása miatt gyűlöljenek, azt se fogadhatom el, hogy ezért szeressenek.” 
Már hetek óta csak állok és csöndben nézem, hogy megy el a világ mellettem.
Pozíciók és életutak repkednek az éterben. Apokaliptikus álmok.
A héten két írást is publikáltam, amelyekről élő szóban nagyon nehéz lenne beszélni. Ezért írtam le.
Próbáltam kihátrálni, de már nem lehetett. Túl sok pofont kaptam, és elkezdtem félni, hogy a földön végzem. –
„Hát akkor nincs más hátra, mint előre…” szokták ilyenkor mondani.
Úgy igyekeztem állást foglalni az ügyekben, hogy próbáltam azokhoz a forrásokhoz visszafordulni, amik a zsidóság történelmében mindig is megmutatták az irányt.
Mert nincs más utunk
Minap egy barátom mondta nekem, hogy mi fiatalok, furcsa rabbik vagyunk.
Talán rabbiként az elsők vagyunk a magyar zsidó történelemeben, akik nem otthonról hozzuk a jiddiskájtot, hanem mi magunk találtuk meg és tanultuk meg.
Majd ez a barát ezt mondta, hogy mi éppen ezért másképpen is állunk hozzá sok-sok kérdéshez, mint azok, akik ebben szocializálódtak.
Fájdalmára megszakadt egy lánc velünk, ezért a honi zsidóság már sohasem lesz a „régi”.

Igen…
Ezt hozta a 20. századi történelem.
Akiknek a szülei a vészkorszak alatt vagy után születtek, általában ebben a cipőben járunk.
És én szeretem ezt a cipőt.
17-18 évesen (1989 :)) elkezdtem olvasni arról, hogy Ábrahámtól Mózesen keresztül egészen a prófétákig azt hirdették, hogy egy zsidó ember csak EGY felé fordulhat, afelé, aki a világot teremtette. Ez a mi múltunk és jövőnk is.
Aztán természetesen rájöttem, hogy az cél megkeresése egyre nehezebb az egyre modernebb világban.
Megtanultam, hogy rabbik és rebbék százai – ezrei keresték az utat és az utakat.
Vissza és előre, ami számukra egyet jelentett.
Filozófusokká váltak a szentéletű mesterek. Akár Bál Sém Tov, akár a Breslovi reb Nachman.
Mindenki megpróbált utat mutatni nekünk.
Nem lehet elmesélni néhány sorban azt a keresést és azt a tanulási folyamatot, ami oly sok reményt adott népünknek. Sokszor csak azt észleltük, hogy az ő hangjuk is elért hozzánk.
Minden hang a MI fülünkben visszhangzott. — Tiédben és az enyémben.
És amikor én megpróbálom elmesélni nektek, hogy valóban mi is a mi zsidóságunk és a lelkünk, hogy milyen módon kapcsolódik a lélek az érzelmekhez és a Teremtőjéhez, akkor sokszor – önző módon – saját utamról is mesélek.
Korral járó egoizmus?
Vagy a milliónyi hang visszhangzik az ember istentől eredő lelkében?
Nem tudom.
Csak mesélek az imáról, a szavak erejéről.
Mesélek, hogy ezáltal talán egynek tudjuk érezzük magunkat az Örökkévalóval.
Mesélek arról, ha ezt jól csináljuk, akkor egy furcsa állapotba kerülhetünk: végtelen örömet okoznak a szavak. — Mint egy szerelmes vallomás…
Hiszen nem csak a saját történelmünkkel azonosulunk, hanem magával a Teremtővel.
Szavainkkal gyűjtjük össze a szikrákat, amik már végérvényesen a miéink maradnak.
Aztán rájöttem, hogy észrevenni a fizikai világban a Jelenlétet (Sehiná), az ember egyik legfontosabb feladata.
Végtelen nehéz út.
A legnagyobb részét egyedül kell végigjárni, mint reb Náhmán ajánlotta, hogy a végén saját
erőből megtaláljad azt, amit nagyon keresel, de nem tudtad pontosan definiálni, csak a lelkedben érezted az igényt.
Sétálsz, mosolyogsz, élsz
És nem mondhatod, hogy kérem, ez milyen messze van tőlem!
Szóval… ha zsidóságról beszélünk, ez a felfedezés vár ránk.
Meg kell érintened, és akkor ő is megérint. ez ilyen egyszerű.
És a közösség ebben mindig partner.
Itt vagyunk.
Amit érted / magunkért tehetünk, az csupán annyi, hogy adunk neked egy-két embert, akik lámpással a kezükben mennek előtted és mutatják neked az utat.
Legalábbis egy ideig… Utána egyedül mész.
Ám ahhoz, hogy az úton el ne tévedj, tanulni kell.
Akár rajzfilmekből, akár fóliánsokból. Hidd el nekem, mindenből lehet…
Tudom, sokan mániákusnak tartanak. De ez még a legkedvesebb jelző, amit az elmúlt hónapokban kaptam…
Elkezdtünk építkezni, hiszem, hogy ez a természetes állapot.
És mint rabbi, próbálom beleálmodni a lelkedbe, hogy ha zsidó vagy, akkor ne egy antiszemita szembesítsen vele, hanem a saját lelkiismereted!
Lehet, hogy nem vagyok sokak szerint autentikus.
Ezt azok mondják, akik vitába szállnak, hogy az út, amin járok, az a rossz út.
Nem érdekel. – Nem hozzájuk mérem magam.
Az idő majd eldönti.
Tudom, a történelem során egy mérték volt a zsidó ember számára, ami viszont ezerféleképpen jelent meg.
A kérdés mindig rendkívül egyszerű volt: a szabad választással felruházott zsidó ember melyik úton is indul el.
Hisz-e önmagában, és a saját lelki erejében, hogy végig tud-e menni rajta, vagy sem?
És most arra kérlek, ezt a mondatot írjad át E/2-be!
Hiszel-e önmagadban, a saját lelki erődben, hogy végig tudsz menni rajta, vagy sem?
Pontosan tudjuk, ha ez könnyű út volna, akkor már a zsidóság rég eltűnt volna.
Ez egy nehéz út.
Lemondásokkal, áldozatokkal, sőt néha könnyekkel.
De a megérkezés öröme, a felfedezés csodája ezért kárpótol.
Mikor elérkezel ahhoz a bizonyos célhoz és leülsz megpihenni, akkor tudnod kell, hogy az Örökkévaló mindenkit arra a helyre vezérel, amelyet az ő kötelessége tökéletesíteni.
És azon kell elgondolkodnod, mi is a te munkád ott, ahol éppen vagy?
Mi és Ti…
Együtt megyünk, akár ezt láttuk otthon, akár eltagadták tőlünk és magunk találtuk meg, vagy akár teljesen más világból érkeztünk, és ezt az utat saját magunk választottuk.
Megtaláljuk a mi szikránkat, ami csakis a miénk…
Talán nem illik ide, vagy mégis?
Nem tudom… Nagyon közhelyes, de ahányszor megnézem, mindig megkönnyezem…
De az első rákos betegségéből felgyógyult Steve Jobs híres stanford-i beszéde utolsó sora…
„Stay Hungry. Stay Foolish.” – „Maradj éhes és maradj bolond!”
Vannak elvek, amivel sohasem lehet jól-lakni. Mert soha sincs vége.
Ilyen a zsidóság is.
És vannak elvek, amikhez kell ragaszkodni, még ha sokszor bolondságnak tűnik.
Ilyen a zsidóság is.
De mi szeretjük. Így szeretjük. — 3500 éve.
Ez az a forrás, ami a zsidóság történelmében mindig is megmutatta az irányt.
Nincs más utunk…
És nem félek sem a viharfelhőtől, sem a némaságtól, amit az utóbbi napokban érzek!
Mert hiszem, hogy az értéktelenség tobzódásában az érték „ÉN” és  „TE” vagy, és nem a papírcetlik, amiket a legkisebb szél is elrepít…
Ha szeretlek, akkor én Téged szeretlek, és nem azt, amit tudattalanul ott csörgedezik az artériáidban, Téged, aki azt lángra tudod lobbantani!

Megosztás

15 thoughts on “Az én utam…

  1. Visszajelzés: Még tegnap kezdődött | végtelen sikítás

Hozzászólás a(z) Radnóti Zoltán bejegyzéshez Válasz megszakítása

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük