A női imacsoportok rövid története – (Nők és zsidóság I.)

Ennek a kis munkának az adott apropót, hogy a magyarországi zsidó közéletben egyre inkább előkerülnek azok a kérdések és viták, amiken a nyugati zsidó közösségek és az amerikai zsidó társadalom már évtizedekkel ezelőtt túllépett, – és a maga módján – de már feloldotta a problémát.

Sajnos a magyar zsidóság nem nagyon mer/tud szembenézni néhány akkut kérdéssel. Ennek sok oka lehet, ám amit én fontosnak gondolok, egyik oldalról a szinte teljes eltávolodás a zsidó szertartások megértésétől és elemzésétől, míg a másik oldalról a tudáshiány.

Mit értek távolodáson?

Az elmúlt évtizedekben evidencia volt a zsidóság, kvázi szolgáltatás, amiről a központ gondoskodik. (értsd, rabbi, kántor, kórus, szukoti sátor és kiddus-sütemény mindig ott volt a zsinagógában illetve az asztalon).

Aztán megjelentek az önellátó zsidó egyházacskák. Igen komolytalan kihívásnak tűntek eleinte, ám ma már a zsidó fiatalság szemében a “tikva”, a “latív” vagy az “óbuda” sokszor vonzóbb név, mint sok más régi brand.

A neológ mozgalom szumó-harcosi magabiztosságával áll és vár, ám nem oly rég ezt a trendet törte meg, a Dohány utcai zsinagóga korábbi előimádkozója, aki érzelem-dús cikkben reagált a zsinagógára mindig is jellemző vegyeskórus megszüntetésére.

Hirtelen érintett meg többünket a kérdés: hová tart a neológia?

Ezzel a cikksorozattal szeretném bemutatni, hogy a korábban tabu témaként kezelt kérdésekre milyen egyszerűen lehet választ találni.

Bizonyos kérdések felvállalása, vagy akár csak megvitatása arculat formáló pont lehet egy közösség életében, míg ennek ellentettje, az elsunnyogás, azaz szőnyeg alá söprés, komoly presztízsvesztéssel járhat.

Ha a neológia, a modern, magyar zsidó mozgalom szeretne egyről a kettőre jutni, akkor nem az ortodoxia szertartásait utánzó, és emiatt önmagában meghasonlott közösséggé kell válnia, hiszen, mind világnézetében, mind támogatói körében attól már igen messze áll, hanem bátran és öntudatosan fel kell vállalnia a különbségeket, azaz ÖNNÖNMAGÁT!

Ennek ezernyi fontos lépése van. (Tanulástól kezdve, a felvállaláson át, egészen a tanításig.)

Ám most egy taburól szeretnék írni. Szerintem ideológiailag végtelen fontos, hogy a (neológ) zsidó nők is tudatosítsák magukban, hogy nekik milyen fontos helyük is van a zsidó hitéletben.

Valljuk be mi férfiak, pontosan érezzük, hogy a női ima ereje érzelmeiben sokkal kifinomultabb, mint bármelyik férfi imája.

De ne féljünk tőle!

Éppen ezért szeretnénk egy rövid összefoglalót bemutatni a női imacsoportokról.

Nem oly rég láttuk, hogy az asszonyoknak egyre nagyobb és láthatóbb szerepük van a reform és a konzervatív zsidóságban (a konzervatív mozgalomnak nevezik Nyugat-Európában és Amerikában a reform és az ortodoxia között lévő zsidó utat), várható volt, hogy az ortodox nők is követni fogják ezt az utat a maguk módján.

Ez a törekvés nem a legújabb kor vívmánya és nem a feminizmius szüleménye, hiszen a pontosság kedvéért meg kell jegyezni, hogy a “Kol-bo” hagyomány- és törvénygyűjtemény már beszél középkori németországi női imacsoportokról és “női zsinagógá”-ról, a Tisa beávi hagyományok között.

A 12-13. században Németországban női imacsoportokat vezettek női kántorok. A worms-i rabbi Eliezer rabbi feleségének Dulcá-nak írt elégiájában magasztalja őt, mert megtanította egy másik nőnek hogyan kell imádkoznia, és zenével tette még szebbé az imát. Ugyancsak a worms-i Urania sírköfelirata (1275) elmeséli, hogy nők számára “pijutokat” énekelt csodás hanggal. A nürnbergi emlékkönyv egy Richenza nevű hölgyről azt írja: “női imavezető”.

A 17. században Asenath Barzani kurd zsidó nő rabbiként dolgozott. 1918-ban Krakkóban Sarah Schenirer megalapította az első ortodox lányiskolát. Az első felavatott női rabbi a mártírhalált halt Regina Jonas (1902-1944) volt, az első Angliában szolgáló női rabbit, Jacqueline „Jackie” Tabick-et 1975-ben iktatták be, míg az első konzervatív női rabbi, Amy Eilberg 1986-ban kapta meg a diplomáját a JTS-en, az Amerikai Konzervatív Rabbiképzőben.

Amikor a huszadik században – a progresszív irányzatokban – intézményesen elkezdtek női rabbikat és kántorokat képezni majd felavatni, akkor még teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy akár a legmodernebb, legliberálisabb ortodox intézményben ez megtörténjen.

modern ortodox mozgalomhoz tartozó nők egy csoportját is hasonlóképpen megcsapta a változás szele. Ezek a hölgyek elkezdték a helyüket és a szerepüket keresni, ahol az eddigi vallásgyakorlatukban elő nem forduló – ám általuk vágyott – szertarásokat megtehetik, azaz felvállalva is “önmaguk” lehetnek. Ezek a szerep-keresések jelentek meg a spontánul kialakuló „női imacsoportok”-ban, amiből az elsőt a ’70-es évek közepén hozták létre.

Lányok és nők jöttek össze magánlakásokban majd később zsinagógákban, és eleinte általában havonta egyszer, szombaton vagy ros hódes-kor, imádkoztak, Tórát olvastak és gyakran ünnepeltek meg zártkörűen olyan eseményeket, mint egy újszülött kislány névadása vagy bát micva. (Érdekesség, hogy az első bát-micva ünnepséget a még a refrom irányvonalnál is liberálisabb ún. rekonstrukcionista mozgalom alapító rabbija Mordehaj Kaplan rabbi tartotta a saját lányának a huszadik század elején, és ma már ortodox közösségekben is bevett szokás).

Ezek az ortodox női imacsoportok – már a kezdetektől fogva – nagyon is figyeltek az ortodox háláhára, a vallási törvényekre. Szigorúan rabbi felügyelete mellett működtek. Nem mondtak „káddis”-t és „bárhú”-t, mivel – az ortodox felfogás szerint – mindkettőhöz minjen szükséges, azaz tíz férfi.

Mindezek ellenére a női imacsoportok elutasítással találkoztak és éles vitákat generáltak az ortodox világon belül. (A pontosság kedvéért itt is meg kell jegyezni, hogy sok konzervatív közösségben és az összes reform és rekonstrukcionista közösségben beszámítják a nőket is a minjenbe, tehát ott – az ortodox irányzat – “férfi-minjen” elvárása nem is kerül napirendre.)

Az irányzat létrehozásától kezdve ezek a női csoportok támogatást kaptak Avi Weiss rabbitól, a Hebrew Institute of Riverdale (Bronx, New York) szellemi vezetőjétől, akit a tettei igen ellentmondásos szereplőjévé tettek a zsidó közéletnek. 1979-ben Weiss rabbi volt az első és az egyetlen ortodox rabbi, aki felajánlotta a nőknek, hogy használják a zsinagógát , és a szószékről is támogatta őket, abban az időszakban, amikor még csak néhányan álltak ki a nyilvánosság elé ezzel a kérdéssel. Nem sokkal később Saul Berman modern ortodox rabbi, aki abban az időben Manhattan-ben, a Lincoln téri zsinagógában szolgált, szintén nyilvánosan támogatta ezt a kezdeményezést.

Az évek múlásával is folyamatos viták kísérték ezeket a csoportokat. Csak “órák” kérdése volt, hogy az elfojtott indulatok és viharok, amik dúltak a téma körül a modern ortodox körökben, mikor kerülnek a nyilvánosság elé.

1985-ben, a Yeshiva University-hez, a modern ortodoxia irányzatának legelismertebb oktatási intézményéhez, a mozgalom rabbiképzőjéhez tartozó öt rabbi kiadott egy döntvényt, eme egyre kényesebb és kényelmetlenebb kérdés háláhikus hátteréről, megtiltva a szervezett női imacsoportok bármilyen formáját. Weiss rabbi publikált válaszában továbbra is támogatta a női imacsoportokat.

A nők válasza iránymutató volt és döntő. Létrehoztak egy ortodox feminista szervezetet, hogy még jobban támogassák egymás munkáját: „Women’s Tefillah Network”-öt, vagy más néven: „Women’s Tefillah Groups”-ot (WTGs) a női imacsoportok hálózatát.

A szervezet növekedése folyamatos. 1989-ben a hálózatnak 16 csoport volt a tagja, 1997-ben pedig 47. A szervezet növekedése akkor erősödött meg leglátványosabban, amikor egy (ultra)ortodox rabbitanács Queens-ben (New York) kiadott egy döntvényt, ezen imacsoportok ellen. Ez az „ellentámadás” tovább erősítette az érdeklődést az ortodox nők között.

Mi a célja ezeknek az imacsoportoknak?

Dr. Bat Sheva Marcus, a Women’s Tefillah Network elnöke és a „Union for Traditional Judaism” ügyvezető igazgatója nyilatkoztában és publikációiban mindig hangsúlyozza, hogy ezek az imacsoportok nagyon fontos oktatási feladatokat is ellátnak. „Mi nők, minnél többet tanulunk, annál kíváncsibbak leszünk, és annál jobban kötődünk a zsidóságunkhoz.” mondja Marcus.

Napjainkban, amikor a modern ortodox közösségeket jobb oldalról az (ultra)ortodoxok, baloldalról pedig a konzervatív és hagyományőrző (maszorti) irányzatok „szorongatják”, alapvető szükséglet, hogy a modern ortodox nők minél szorosabban kapcsolódjanak a zsidósághoz, mert ettől függ a továbbélése a modern ortodoxiának.

Marcus a „Sh’ma” magazinban így nyilatkozott: „a női imacsoportok jelentik a védőburkot ahol a tanulás és a növekedés megvalósulhat egy biztonságos környezetben.”

A modern ortodoxia megengedő oldala szerint is általános vélemény, hogy a női imacsoportok csak akkor lehetnek a háláhába illeszthetőek, ha – mint korábban is írtuk – nem mondják el az egész imát (itt a “devárim, sebikedusá” imarészek kihagyásáról van szó), illetve fontos szempont, hogy az ima spirituálisan és őszintén motivált legyen.

Azon női imcsoporton és ezért magán az imán sincs áldás, ha az imacsoport és az ima motivációja a lázadás a háláhá és a hagyomány ellen. (rz)

Napjainkban a női imacsoportok feltűnnek a világ szinte minden részén, és eljutottak arra a szintre, hogy a mindennapos iskolai és zsinagógai női imák sem ritkák.

Ezek nagyon fontos pillanatok egy gyermek életében. Az ima, a spiritualitás. Csak rajtunk múlik, ám leginkább az édesanyákon.

Akkor mire várunk?

Bízom abban, hogy ez a rövid, kis írás elmesélt néhány olyan tényt, aminek segítségével kialakíthatjuk saját hagyományunkat!

A cikket Verő Anikó és Radnóti Zoltán írta George Robinson: Essential Judaism című könyve és egyéb források alapján.