Hirtelen halál – “a dadogós…” – azaz miért is kezdtem írni ezt a blogot?

Hirtelen halál…
Így nevezik a jégkorongban, amikor a hosszabbításban az egyik csapat lő egy gólt, és ezzel vége is a mérkőzésnek.

Vasárnap én kaptam a gólt – és vérző fejjel kullogtam le a nagypályáról.
Első információ: személyemet a Rabbitestület küldte a Budapesti Zsidó Hitközség elöljáróságába, hogy ott a rabbikat (rabbinikus álláspontot, háláhát, stb.) képviseljem. Ez az elöljárói testület a Zsidó Hitközség azon tanácsa, amelyik a közgyűlések között vezeti a hitközséget.
(Az elöljáróság jogairól részleteket itt találhatsz.)

Mi is történt most vasárnap?
In medias res…
Az ülés kb. 20. perce…
Feldmájer elnök megvonta a szót valakitől, mert az egy fél mondat erejéig egy másik napirendi pontra evezett át.
Majd élve a lehetőséggel, hogy ismét nála a “mikrofon”, elővette az általa igen kedvelt és hosszan ragozható témát, tudniillik elkezdte a rabbikat osztogatni, ami még távolról sem volt a napirendi pontok között.

Az egyenlőség és igazságosság elvén figyelmeztetni merészeltem az elnök urat, hogy ha az előtte felszólalóba belefojtotta a szót, igazán alkalmazkodhatna ő is, az általa lefektetett alapelvekhez.

Ám ő – lelkének sokak által borzongva megismert furcsa befogadóképessége miatt – személye elleni támadásnak vette ezt a kérést, és mint az együgyű vadnyugati pisztolyhős csípőből kezdett lövöldözni amerre állt – ez esetben énfelém.

Az első butuska megjegyzésén, miszerint “persze, hogy nekem nem tetszik, hogy ő a rabbikról beszél”, csak mosolyogni tudtam, hiszen mi – vele szemben – nem becsvágyból (arcunk növeléséért) léptünk be a “síp utcába”, hanem, hogy tegyünk is valamit a honi zsidóságért. (Aki nem hiszi járjon utána…).

Majd amikor ismét közöltem vele a tényt, hogy engem tényleg nem az zavar, hogy a rabbikról beszél, hanem csak az, hogy ez most nem napirendi pont, és az ülés szabályai bizony még rá is vonatkoznak…
…akkor nemes egyszerűséggel megmondta a tutit:
“ha a rabbi úr nem dadogna bele” az ő beszédébe, akkor be is  tudná fejezni…

Itt kedves olvasóim, meg kell állni egy pillanatra és tudni kell, hogy én beszédhibás (dadogó és hadaró) vagyok…

Szóval…
Szerintem a MAZSIHISZ elnöke ezzel a mondattal elérte azt a szintet, ahonnan már csak feljebb létezik.
Hiszen ekkora senki sem terem minden bokorban, aki valakinek a betegségével, testi hibájával gúnyolódik 20-30 értelmes ember előtt.

Tudom pontosan, hogy ezek a magatartászavaros hisztirohamok arról szólnak, hogy a civil pályán sikert elérni nem tudó emberek így próbálnak figyelmet kelteni.
És tudom azt is, hogy semmi sem idegesíti fel jobban ezeket a tehetségtelen bohócokat, mintha átnéznek rajtuk.
De ez most nekem nem sikerült.
Minden testrészem remegett.
Felpattantam, és mielőtt bármiféle fizikai meggondolatlanságra vitt volna az indulatom, közöltem az ott döbbent csendben ülőkkel, hogy amíg ilyen emberek vezetik a magyar zsidóságot, addig ne is várjanak semmi jót. – És kimentem a szobából.
Ezzel ért véget a BZSH-s elöljárósági karrierem.

Azért ültem ott a vezetőségben, hogy rabbiként és emberként elmondhassam azokat a terveimet, ötleteimet, amiknek talán mások hasznát is vehetik.
Sőt talán az egész honi zsidó közösség.

Nem hagyták.
Ezért most itt fogom elmondani.
Ötleteimet, kritikáimat, észrevételeimet.
Nem többet, csak annyit, amit ott szerettem volna, és ott nem hagytak.
Remélem, majd elolvassák azok az emberek is, akik dönthetnek és döntenek a jövőről.

És persze a sok politika mellett igyekszem adni egy kis tanítást is. Nagyon ránk fér.